Zene

A Danko Jones zsinórban harmadszor tér vissza a Szigetre, az Iron Maiden pedig 2008 után áll ismét a Nagyszínpadra, hogy megmutassa nekünk, mi fán terem a virtigli angol heavy metal, de a legtöbb további fellépőt is láthattuk már az elmúlt években Budapesten, jó részük a Szigeten is játszott. Ebből a felhozatalból már tényleg csak a Guano Apes és a H.I.M. hiányzik a totális tutira menéshez - ezzel együtt az alábbiakat azért nem szívesen mulasztanánk el.

1997-ben, amikor tízéves volt a Kispál és a Borz, Pécsen, az Áfium nevű vendéglátó-ipari egységben interjúztam Kispál Andrással. Akkor írtam először és utoljára könyvet zenekarról. Nem mondom, egyszer-kétszer azóta is megfordultam arrafelé, de a pécsi szálon és ezen a zenekaron kívül nem kötődöm semmihez abban a városban. Na és erre most a Kispál és a Borz is leáll... Így aztán, ahogy újra nekivágtam Pécsnek, már nem az volt a kérdés, hogy hogy kezdődött az eleje, hanem hogy hogy kezdődött a vége.

Erkel szülővárosa rendesen kerek évforduló híján is buzgó kegyelettel ápolja a zeneszerző emlékezetét, ám idén mintha valóban minden Erkel Ferencről szólna Gyulán. Így hát a jófajta lokálpatrióta büszkeség és a bicentenáriumnak méltán kijáró gondos figyelem együttes jelenléte jellemzi azt a szolid kivitelezésű, azonban jócskán kiadós tárlatot is, amely most plakátok, díszlet- és jelmeztervek, valamint elkészült jelmezek egybegyűjtésével kínál áttekintést Erkel operai életművének előadástörténetéhez.

Nem egyszer esett már meg velem, hogy a fordító miatt vettem meg egy könyvet, és ritkán lőttem mellé. Wells Tower neve nem sokat mondott, bár aránylag rendszeresen kattintok rá a New Yorker (ahol a szerző többször is publikált) weboldalára.

A szinopszis azt mondja, hogy "emberemlékezet óta a háború tüze emészti a világot...". Ilyen emberemlékezet óta emésztő eposzi lángolást nagyon nehéz a vásznon összehozni; a tüzeléstechnikai része még csak hagyján, a technika bármely kirakatból bevehető, de az emésztés meg az emberemlékezet óta, az ilyen nagyoperai dolgokhoz aztán kell a kurázsi.

Bár nem kerülöm betegesen a bulvárhíreket és szereplőiket, az utolsó pillanatban kellett tájékozódnom a viccesen operának titulált konceptkoncert plasztikai műtétsorozata miatt sokat gúnyolt, kétségkívül enyhén szólva vitatható eredményéről híres hősnőjének kilétéről. Ismerve drMáriás és zenésztársai munkásságát (például a Dávid Ibolya titkos élete című lemezt), nem vártam különösebb empátiát vagy akár sajnálatot az önjelölt szexidollal szemben, de még így is soknak éreztem a bevállalósan direkt és könyörtelen viccelődést, mert hiába, hogy a számokban rejlő kultúrkritikával akár még azonosulni is lehet, mégiscsak egy távol lévő konkrét személyen, az ő szánni való, szerencsétlen voltán ugráltunk itt.

Rég rossz lenne, ha most kellene elkezdeni Gaiman írói számbavételét, vagy azon rugózni még mindig, hogy hova álljanak a fantasyirodalmat művelő belgák: a mesékhez, avagy az irodalomhoz. Erősen múlt századi kérdésfelvetések ezek, Gaiman új regényét viszont a megejtően morbid időtlenség lengi körül, hisz' mit számít néhány száz év egy (vagy akár egy egész temetőnyi) halott életében.

Amikor Mark E. Smith zenekara negyedik kislemezén egy vese- és alkoholproblémákkal küszködő öregedő proli büszke monológját kántálta el a Fiery Jackben, akkor nem csupán Britannia lerobbant iparvárosainak jellegzetes embertípusát rajzolta meg, hanem majdani, öregkori énjéről is igyekezett képet alkotni.

Ritka kivétel, hogy EU-s fotópályázatra nem valami bárgyúság születik, különösen magyar alkotótól. Pedig a feladat inspirálja a megúszást: a részt vevő országok egy-egy fotósa egy másik országba, egy-egy településre utazott (kilenc hétre), és az ott élő emigránsokat kell bemutatnia az étkezési szokásaikon keresztül.

Engedjenek már meg egy magánközleményt: pendelyes korom óta gerjedek az olyan alkalmakra, amikor sok jó ember és egyben - természetesen - nagy ember is, összejön valami náluknál is nagyobb, vagy éppen általuk tovább nemesedő ügyért, és előadja, mit is? Tudása legjavát, még szép - mi más is lenne méltó? Első - és egyből döntő - ilyen élményem a Hangverseny Bangladeshért című 1972-es dokumentumfilm. Volt abban egy jelenet, amikor Eric Clapton a gitárja nyakába tűzi az égő cigarettáját - kis hülyék a komcsi közepén, ez volt nekünk a világszabadság. Most is valami hasonlóról van szó, híres és nagy emberek jönnek sorra, mint az elhalt énekes - láthatóan jobbára szellemi - hagyatékának letéteményesei, és produkálják magukat a nevezett születésnapján, ami ráadásul a magyar kultúra napja is.

Tizenharmadszor sem vallott csődöt az immár patinás német Melt! fesztivál: a látogató leginkább a bőség zavarával küszködött, s csak ritkán volt alkalma csalódni.

Nyáron, amikor minden kicsit elengedettebb, és alig akad nézhető kiállítás a városban, mindennek megnő az értéke, és a Mai Manó fotókiállítására úgy támolyog be néző és újságíró, mint a melegtől megszédült légy. Hogy majd ott a magyar fotó történetét megnézheti - kicsiben. A szédülés akkor ér véget, amikor a hűvösben kiderül, hogy egy ilyen általános, hetvenhárom művész munkáját bemutató kiállításhoz semmilyen kiadvány nem készült, csak a szűkszavú sajtószöveget lehetne lobogtatni, már ha érdemes. Javasolták viszont, hogy képek hiányában fényképezzem csak le a homlokzatot, mert azt szokták. Az ember aztán eltűnődhet azon, hogy van-e öszszefüggés az intézményi jó szándékú dilettantizmus és a fényképezés magyarországi mostoha sorsa között úgy általában.

Miközben alighanem az alapjaitól kellene újragondolni az ország egészét beterítő fesztiváldömpinget - és inkább itt spórolni (a megfelelő, vagyis esztétikailag értékelhetetlen helyeken) az állami pénzzel -, a gyulai Shakespeare Fesztivál jól tartja magát; mindig akad néhány olyan produkció, amelyért az ország túlsó végéből is érdemes idezarándokolni. Idén, a hatodik Shakespeare Fesztiválon nyilván ilyennek számított Peter Brook atelier-produkciója, és föltétlenül ilyen volt két román rendező előadása: Andrej Süerban Learje és Victor Ioan Frunza nem Shakespeare-darabja, a Rosencrantz és Guildenstern halott című Tom Stoppard-dráma; ez utóbbitól sem vitatja el senki a helyét egy Shakespeare-ünnepen.

A Testhez című kötetben bonyolult kompozícióban elrendezve sorakoznak a gyermeküket elvetető, elvesztő anyák dokumentált történeteiből, az Aranylegendából és holokauszttörténetekből alakított prózaversek, a legendák és az ódák, ahogy az alcím ígéri.