könyv - WELLS TOWER: ELPUSZTÍTVA, FELPERZSELVE

  • - kolozsil -
  • 2010. július 29.

Zene

Nem egyszer esett már meg velem, hogy a fordító miatt vettem meg egy könyvet, és ritkán lőttem mellé. Wells Tower neve nem sokat mondott, bár aránylag rendszeresen kattintok rá a New Yorker (ahol a szerző többször is publikált) weboldalára.
Nem egyszer esett már meg velem, hogy a fordító miatt vettem meg egy könyvet, és ritkán lõttem mellé. Wells Tower neve nem sokat mondott, bár aránylag rendszeresen kattintok rá a New Yorker (ahol a szerzõ többször is publikált) weboldalára. M. Nagy Miklós neve viszont elég garancia arra, hogy Tower nemcsak egy felkapott firkász, hanem olyasvalaki, akire valóban érdemes figyelni. De hogy ennyire jó szerzõrõl van szó, ez szinte letaglózott. Ördögi ügyességgel alkot metaforákat, párbeszédei hûvösek, elegánsak. Mindegyik novellája kesernyés, egyiknek sincs abszolút gyõztese, és olyan kegyetlen mondatok vannak benne, mint például: "megettem volna a kiscsávót - mondja egy szerelõ -, hogy érezzem annak az ízét, ahonnan kijött".

A történetek sosem futnak ki poénra, befejezésük nem lezárás, inkább csak elvágás. Mintha egy, a hõsei sorsát befolyásoló nap egyetlen kicsinyke részletét vágná ki Tower, majd írná le kíméletlenül pontosan. A Leopárdban (ez a legjobb novella) egy kissé gátlásos kamaszlány ég be kecses, balett-táncos barátnõje elõtt, majd tõle menekülve egy veszélyesen kiégett ürge karjaiban találja magát. Élete legroszszabb napján családja boldogtalan tagjai is elõkerülnek. Az alakok leírása olyan intenzív, hogy a fiatal férfitõl tartani kezdünk, bár tulajdonképpen nincs okunk rá. A sorsfordító pillanatok kiélesednek: Tower leírásai igen plasztikusak, jellemrajzai pedig legalább olyan jók, mint Alice Munrónál vagy Updike-nál. És ha már náluk tartunk: nyelve éles, mint az elõbbinek, és olyan megértõ tud lenni, mint az utóbbi. Olyan érzés kicsit, mint amikor Bret Easton Ellis elsõ könyvét olvastuk: az amerikai próza meghatározó alakja lehet ez a még csak 37 éves kanadai fiú.

Fordította: M. Nagy Miklós. Európa, 2010, 280 oldal, 2200 Ft

*****

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.