Rég rossz lenne, ha most kellene elkezdeni Gaiman írói számbavételét, vagy azon rugózni még mindig, hogy hova álljanak a fantasyirodalmat mûvelõ belgák: a mesékhez, avagy az irodalomhoz. Erõsen múlt századi kérdésfelvetések ezek, Gaiman új regényét viszont a megejtõen morbid idõtlenség lengi körül, hisz' mit számít néhány száz év egy (vagy akár egy egész temetõnyi) halott életében. A halottak nagyon is tevékeny temetõi életének megismeréséig egy rögtön a regény legelején lemészárolt családon keresztül jutni: papa, mama és a nagyobbik testvér szíven szúrva, de a legkisebb fiú (hivatására nézve csecsemõ), mit sem tudva az alagsori szívek állapota felõl, kereket old a késes veszedelem elõl, és elbotorkál a közeli temetõhöz. Gaimani hagyományokhoz méltó kezdés, mely, akárcsak Dave McKean illusztrációja (egy rögtön két oldalt is kisajátító késes kéz), nem udvariaskodik, hanem erõteljes mozdulattal betessékel a holtak világába. Vagyis a temetõbe, ahol az embergyerek, akárcsak a kis Maugli (a regényvégi köszönetnyilvánítás Kiplinggel kezdõdik), új családra lel.
Gaimannek minden egyes temetõlakóhoz van néhány szellemes szava, bemutatásuk például, mintegy mellékesen, névjegyszerû sírfeliratuk közlésével indul. Kedvencünk a holtában is érzékeny poéta, aki sok száz éve várja megtörhetetlen nyugalommal az utókor elismerését, és semmi kétség, egy esetleges folytatásban is várni fogja, mert a szellemek közt cseperedõ Senki Owensben nemcsak az élõk megismerésének vágya erõs, de a visszatérésre való hajlam is. Gaiman nem az olvasói fantáziára hagy sokat, hanem az egyelõre csak sejthetõ folytatásokra: az energikus kezdet után inkább sietõsen végzi el a fantasyépítés bemelegítõ mozdulatait. Mindazonáltal, ha lesz nagy egész, kezdetnek akkor is felemás A temetõ könyve: szoba-konyhás fantasy - igényeseknek.
Fordította: Pék Zoltán. Agave, 2010, 277 oldal, 2980 Ft
***
