Bár nem kerülöm betegesen a bulvárhíreket és szereplõiket, az utolsó pillanatban kellett tájékozódnom a viccesen operának titulált konceptkoncert plasztikai mûtétsorozata miatt sokat gúnyolt, kétségkívül enyhén szólva vitatható eredményérõl híres hõsnõjének kilétérõl. Ismerve drMáriás és zenésztársai munkásságát (például a
Dávid Ibolya titkos élete címû lemezt), nem vártam különösebb empátiát vagy akár sajnálatot az önjelölt szexidollal szemben, de még így is soknak éreztem a bevállalósan direkt és könyörtelen viccelõdést, mert hiába, hogy a számokban rejlõ kultúrkritikával akár még azonosulni is lehet, mégiscsak egy távol lévõ konkrét személyen, az õ szánni való, szerencsétlen voltán ugráltunk itt. Igaz, nem szó szerint, hiszen miután hideghullám váltotta föl a kánikulát, hûvös volt az este a hajó tetõteraszán, és talán ez is a székekhez ragasztotta a közönséget minden szóbeli és a zene lendületével is alátámasztott biztatás ellenére.
Másrészt viszont drMáriás nyers és meggyõzõ frontemberi jelenléte vagy mije, szóval ahogy gesztikulált és odatette magát, irigylésre méltóan könnyed és keresetlen belefeledkezése a játszadozásba önhangjával, a magára osztott párhuzamos szerepekkel és a kritikai dadaizmus szellemében fogant szövegekkel, továbbá a tény, hogy elvégre mégsem valami bágyasztó vitaesten, hanem dzsessz-punknak aposztrofált koncerten vagyunk, hamar kirángatott a fanyalgásból. A kontextushoz igazítva vagy éppen teljesen függetlenül tõle, lendületfokozóként elõkerültek régebbi számok is, eközben drMáriás látszólag szeszélyesen és minden lehetséges határ túllépésének bármiféle erõltetéstõl mentes, az avantgárd dzsessz berkeiben persze kevéssé szokatlan, viszont helyénvaló szándékával kényszerítette rá a szaxofonját, hogy apokaliptikusan sikoltozzon, trombitálását pedig akár tisztelgésnek is felfoghattuk a cool-dzsessz letûnt aranykora elõtt.
A38, július 24.
****
