Amikor Mark E. Smith zenekara negyedik kislemezén egy vese- és alkoholproblémákkal küszködõ öregedõ proli büszke monológját kántálta el a
Fiery Jackben, akkor nem csupán Britannia lerobbant iparvárosainak jellegzetes embertípusát rajzolta meg, hanem majdani, öregkori énjérõl is igyekezett képet alkotni. Akkortájt korántsem volt elképzelhetetlen, hogy a The Fall mogorva frontembere megannyi honfitársához hasonlóan pulthoz ragadt kocsmaprófétaként végzi majd - ellenben az, hogy az avantgárd ihletésû manchesteri poszt-punk kultzenekar harminc évvel késõbb termékenységben és hatásában csak a legnagyobbakhoz lesz mérhetõ, alighanem senki fejében sem fordulhatott meg. Az pedig végképp nem, hogy a The Fall három évtizeden át olyanformán tud majd megbízhatóan magas színvonalat és egyedi minõséget hozni, hogy az induláskor kidolgozott formula vajmi keveset változik - ami annak fényében különösen jelentékeny teljesítmény, hogy az eltelt idõ alatt majd' félszáz zenekartag cserélõdött le Smith sámáni figurája körül.
A huszonnyolcadik (!) sorlemez meglepõmód ugyanazzal a gárdával készült, mint az elõzõ Imperial Wax Solvent, és ahhoz hasonlóan az erõsebb (még ha vélhetõen nem is az örökbecsû) Fall-lemezek közé tartozik. Még elõdjénél is meggyõzõbben bizonyítja az eredeti recept érvényét és tartósságát, hiszen a feszes, monoton ritmusok, a szimpla, zakatoló riffek, valamint Smith mániákus énekbeszéde régen tapasztalt vitalitással és erõvel szólal meg a korongon. Kár, hogy a második etapban jócskán gyengébb tételek is elõkerülnek, és mintha Smith szarkazmusa is fádabb lenne a megszokottnál. Ami persze érthetõ, hiszen az öregségrõl, az új generáció utálatáról, orvosi kezelésekrõl és nyugdíjba vonulásról lamentál e néhol roppant személyes albumon - hiába azonban az olykor komor gondolatok, ha a nagyobbára gyors tempójú dalok elõvezetése kicsattanó életörömrõl, de legalábbis éltetõ dührõl tudósít.
Domino/Neon Music, 2010
****
