Zene

A holokausztról szóló kiállítás nem a holokauszt. A kiállítás egy konceptuális és struktúrába rendezett, látványként megjelenített reprezentáció. Akkor jó, ha nemcsak az eseménytörténetet, hanem a szakrális, szimbolikus és spirituális tartalmat is megmutatja, érzékelteti.

Nyolc kis kritika

Senki sem lehet próféta a hazájában, hajtogathatnánk a közhelyet, de hát ismerjük a sztorit, így volt ez nem is olyan régen Yonderboijal is.

Amennyiben bárki azt gondolja, hogy egy placebo nem képes orvosságok hatását is feledtetve gyógyítani, máris felejtse el, hogy ez a lemez megjelent! Hasztalan próbálná, úgysem értené meg, hogy a kilencvenes évek végének Angliájában a britpop és a grunge gyökereinek nedveiből táplálkozó Placebo (mely maga is egy sor problémával küzdött az elmúlt években) miért és hogyan akar bárkit is kezelés alá vonni.

Engem nem nagyon érdekel, hogy Roland Schimmelpfennig mélységesen mély művész-e, avagy csak a korszellemmel szinkronban élő, rendkívül ötletgazdag darabgyáros - mindkettőt lehetségesnek tartom, és ha az utóbbi eset állna fenn, azt is becsülöm, mert tehetségesen gyárt. Negyedik drámáját láttam (mármint nekem negyedik; még tizennégy van hátra ahhoz, hogy a fiatal szerző eddigi életművében naprakész legyek), és a mérleg: háromszor jól szórakoztam, egyszer unatkoztam (lásd Magyar Narancs, 2006. január 26.), és mindegyikért egyforma mértékben teszem felelőssé az írót és a rendezőt.

Ha Philip K. Dick a cyberpunk Jézusa, akkor William Gibson minimum Szent Pál. Mielőtt utóbbi rajongótábora megkövezne, ez korántsem rangsor akarna lenni. Ahogy napjaink kereszténységének valósága sokkal jobban levezethető a páli fordulatból, mint a krisztusi genezisből, hasonló a szitu a posztmodern sci-fi eme műfajában is.

Ismerve az olvasás drámai visszaszorulásáról szóló adatokat, talán "felelőtlenségnek" tűnhet piacra dobni egy közel kilencszáz oldalas és 1,5 kg-os könyvet - lemértem, tényleg annyi - Franciaország történetéről, ráadásul úgy, hogy ez még csak az első kötet. Hamarosan azonban rádöbben a lelkes olvasó, hogy nem akármilyen szakembergárda által felhalmozott tudásanyag birtokába jutott, a szerkesztő, Georges Duby neve pedig garancia arra, hogy a Franciaország története I. igencsak jó befektetés volt. A monumentális munka ugyanis fájdalmas űrt hivatott betölteni a magyar nyelvű szakirodalomban; olykor a részletekben is elvesző, multidiszciplináris bepillantást enged egy olyan ország történetébe és rég múlt mindennapjaiba, mely évszázadokon keresztül meghatározó szereplője és alakítója volt Európa és a világ eseményeinek.

"Tiszteletadás a Nemzeti Múzeumnál": felfénylenek a lépcsőfokok, az előtérben négy fiatal - az esemény négy mellékszereplője - várakozik az eléjük helyezett koszorúk mögött. Ünneplő nadrág és alj, fehér ing, nyakkendő - hogyha a kép színes volna, KISZ-vörösnek látnánk alighanem.

Ha az volna a kérdés, hogy harminc John Cale-lemezből melyekre esküszöm, gondban lennék: igazán jó szívvel ha ötöt mernék ajánlani. A súlyosan szikár Music For A New Societyt és a Dylan Thomas-versekre írt szívszorító-szimfonikus Words For The Dyingot feltétlenül, aztán a Lou Reeddel közös Warhol-hommázs, a Songs for Drella jöhetne, és még két koncert: a kimondottan rockos John Cale Comes Alive és a Cale-dalokat egy szál zongorára emelő Fragments Of A Rainy Season.

Ezúttal is kiderült, milyen mérvű a magyar publikum Richter-szükséglete. A foyer-ban a nagy koncertek előtti izgatott serteperte, az arcok lázban égnek, mindenki készülődik, mindenki adni akar valamit, nem csak a pianista az öltözőben. Igen, a pesti publikum Szvjatoszlav Richter halála óta (1997) szemmel láthatóan elárvultnak érzi magát; kell neki valaki, akiről azt szeretné hinni, hogy ő fedezte fel, akit gyámolíthat, aki kielégíti ekként hiúságát, és akinek visszatérő koncertjei azzal a nemes illúzióval táplálják, hogy a világ a művészet segítségével mégis megváltoztatható, és hogy maga az ember is jobbá lesz a művészet révén. Richter ezt a szerepet töltötte be, és ha most - pontosabban három éve, szinte véletlenül és számunkra az ismeretlenségből, mint anno Richter - megkaptunk egy ugyancsak orosz, némiképp szintén enigmatikus, introvertált művészt, már kész is a tézis: Richter redivivus!

Az még csak hagyján, hogy kik azok, de némileg problematikusabb, hogy mit akarnak. És akkor hol van az még, hogy mit akar a rendező, Bacsó Péter...

Nyolc kis kritika

Nyolc kis kritika

A New Yorkban élő Nickodemus (többek között a Turntables On The Hudson című parti- és kiadványsorozat atyja) egyike a legjobb ritmusérzékkel megáldott elektronikuszene-készítőknek. Lemezei hihetetlenül elevenek, frissek és ropogósak: szinte kedvünk volna beleharapni a zenébe - már ha nem volna ez valami egészen abszurd baromság.