Ezúttal is kiderült, milyen mérvű a magyar publikum Richter-szükséglete. A foyer-ban a nagy koncertek előtti izgatott serteperte, az arcok lázban égnek, mindenki készülődik, mindenki adni akar valamit, nem csak a pianista az öltözőben. Igen, a pesti publikum Szvjatoszlav Richter halála óta (1997) szemmel láthatóan elárvultnak érzi magát; kell neki valaki, akiről azt szeretné hinni, hogy ő fedezte fel, akit gyámolíthat, aki kielégíti ekként hiúságát, és akinek visszatérő koncertjei azzal a nemes illúzióval táplálják, hogy a világ a művészet segítségével mégis megváltoztatható, és hogy maga az ember is jobbá lesz a művészet révén. Richter ezt a szerepet töltötte be, és ha most - pontosabban három éve, szinte véletlenül és számunkra az ismeretlenségből, mint anno Richter - megkaptunk egy ugyancsak orosz, némiképp szintén enigmatikus, introvertált művészt, már kész is a tézis: Richter redivivus!
Pedig Szokolov nagyon távol áll Richtertől. Egészen vázlatosan: míg Szvjatoszlavunk egyetemes művész volt - kultúrhérosz úgyszólván -, Szokolov csak egy zongorista, bár kétségtelenül egyike a ma élő legnagyobbaknak. Szokolov magának játszik, míg Richter nagyon is figyelt a közönségre, zárkózottsága inkább látszat volt csupán. Ráadásul Szokolov
a tökélyre tör,
játéka végletesen megformált, míg Richter előadásában mindig akad valami esetlegesség, valami átmeneti jelleg; koncertjei csupán állomások voltak valami elérhetetlen felé tartó úton - mindezt aláhúzza, hogy Szokolov manuálisan egyszerűen jobb, mint Richter, ő alig üt mellé (ha mégis, szája megrándul); fenomenális technikája a befejezettség szolgálatában áll. És ne feledjünk még valamit: Richter debütálásakor, az ötvenes évek végén és aztán még egy darabig a művészet kultúrateremtő és ezzel szinte erkölcsformáló, morálcsiszoló tényező volt - mára ez csak korlátozottan igaz. Bár erről se Richter, se Szokolov nem tehet.
Persze Recenzenst is elkapta a hamis Richter-láz, és mivel a pódiumon ült, ráadásul közvetlenül a művészbejáró mellett, alkalma nyílt némileg kivoájőrködni, hogyan is lép Szokolov a pódiumra. Gyakorló őrültnek nem nevezném, de megszállottnak, esetleg autistának talán igen, ugyanakkor van belőle valami a nagy sportolók koncentrálókészségéből, megtetézve bizonyos kiszámított elemmel: a folyosón, a falnak fordulva áll végtelen magányban, kivárja, amíg a nézőtéren a várakozás pattanásig fokozódik, és akkor hirtelen bemegy a színpadra, mintegy lecsap a zongorára, és ezzel - kiszámítottan?, akaratlanul? - szinte rajtaüt az izgalomtól már kiszáradt szájú nézőseregen is. Műsora semmiféle komoly koncepcióról nem árulkodott (a Beethoven-szonátában megjelenő Bach-idézet nem elég ehhez), legfeljebb annyiról, hogy időrendben, emelkedő moll tercmenetben tárta elénk a különféle korok reprezentánsait. J. S. Bach h-moll francia szvitjével indított, végtelen finomsággal (Szokolov egészen különleges képességgel bír, hogyan kell-lehet elkezdeni, illetve lezárni egy darabot); pedált alig használva léptette fel egymás után a csodálatos tánctételeket, mindvégig friss derűvel, objektíven, mondhatni. Szokolov nem akarta "elmélyíteni" Bachot, nem kevert bele semmiféle romantikus szomort; minden ismétlőjelet figyelembe véve adott hatalmas időbeli dimenziókat is az egyébként korántsem egyetemes igénnyel íródott darabnak. Beethoven d-moll szonátája (op. 31) következett, melyben ismét megdöbbentett a kezdés természetessége: Szokolov improvizatív gesztussal mintegy csak végigfuttatta a kezét a billentyűzeten, a bevezető recitativo hangjait interpretálva: Beethoven ült előttünk, aki egy délután rögtönözni kezd csak úgy, magának. De ebből a semmire sem kötelező akkordfelbontásból félelmetesen átgondolt mű született; minden tétel piano zárul, és Szokolov billentésének egyik felfoghatatlan csodája, hogy elhaló hangjait talán még az utcán is hallani, az ő pianója a fantasztikusan kiszámított dinamikai arányok miatt lesz szerfölött "hangos". A második tétel adta az este legnagyobb élményét, a mély regiszterben doboló híres triolákat kézkeresztezéssel a felső szólamban is megismételteti Beethoven: Szokolov ekkor apró rubatóval élt, ritmusa "pontatlanná" vált, ám ezzel megint új dimenzióval lettünk gazdagabbak, a kis zenei gesztus ezzel a furcsa súlyeltolással ismét a végtelen felé nyitott kaput. A zárótételben alig jelent meg a sokszor túlhangsúlyozott "lódobogás", a makacsul ismétlődő ritmusképletektől távol állt minden monotónia, és az utolsó ütemek mintegy lepörögtek a zongoráról, leállt a gépezet, lefutott az Idő. Meghalt valaki?
Szünet után megint más világ: Szokolov Schumann fisz-moll szonátáját hihetetlen indulatokkal, rémületes ellentétekkel játszotta; a nem minden pillanatában összefogott mű most
vaslogikát kapott,
és megérezhettük, mit is jelent az a sokat emlegetett birkózás a Schumann által teremtett zenei-irodalmi alakok, a szenvedélyes Florestan és a higgadtabb, a romantikát némi józansággal ellenpontozó Eusebius között. E téren a csapongó zárótétel adta a legtöbbet, Szokolov kérlel-hetetlen elemzéssel rakta rendbe a Schumann által kissé ziláltra szervezett anyagot.
A közönség őrjöngött, és ekkor jött a már megszokott szcéna: mint tavaly, Szokolov ezúttal is hat (!) ráadást játszott. Ismét megfigyeltem, hogyan működik: a falnak fordulva áll, és a közönség füttyögése, hörgése közepette nyilván a következő ráadás billentését, szövegét pörgeti végig agyában. Amikor színpadra lép és távozik, lesüti szemét, pillantását nem lehet elkapni. De az ötödik plusz előtt valami furcsa történt: Szokolov a folyosón beszélgetett (!!) egy hölggyel, mi több, el is nevette (!!!) magát, hogy aztán ismét lesütött szemmel jelenjen meg a pódiumon. A szfinksz egy kissé kiadta magát Recenzens kandi szemei előtt.
A ráadásokból kiderült, amit már tavaly is tudtunk: a Leningrádban született orosz az egyik legnagyobb Chopin-játékos. A hatodik ráadás (egy Bach-korálelőjáték Busoni átiratában) mennyei búcsú volt: kedvesek vagytok, mesésen őrjöngtök, de most már menjünk szépen haza! Ez nem volt könnyű, mi több, nem is sikerült, de a második pohár bor (Rec. nem ment el hatig!) némileg kibékítette a felzaklatott lelket.
Zeneakadémia, március 1.
