Zene

Nyolc kis kritika

"Some of these days / You'll miss me honey." Egy öreg, még az első világháború előtti ragtime kezdődik így - mindig ezt hallgatja Jean-Paul Sartre hőse, Antoine Roquentin abban a bouville-i kávézóban, ahová Rolebbon márki életét kutatva annyiszor betér. Nem tudja a címét, s azt sem, hogy az "a zsidó férfi", aki írta, és az "a néger nő", aki énekli, él-e még - de Az undorban ennek nincs is különösebb jelentősége. Jelentősége annak a "szelid odaadással" vegyes "irigységnek" van, amellyel rájuk gondol - amiért "megmenekültek" ezzel a dallal, "megtisztulva a létezés bűnétől".

Kockázatos vállalkozás - mármint nem az Élektra színrevitele úgy általában, hanem az a mód, nyelv és forma, ahogy Bocsárdi László rendezte meg az Örkény István Színházban.

A huszadik század képzőművészetét tárgyaló, összefoglaló szakmai kiadványok csak megemlítik, a műtárgypiacon alig bukkan fel műve, a nagyközönség sose hallott róla - mégis több kortárs festőművészünk az öt legfontosabb magyar művész egyikeként említi.

Noha Kurtág György lassan húsz éve legfeljebb szellemi kísértetként van jelen Magyarországon, a következőkben elsősorban arról szeretnék beszélni, mit jelent vagy mit jelenthetne számunkra, magyarok számára a művészete.

Február 15. és 19. között fesztivállal ünnepeljük Kurtág György 80-ik születésnapját. Ennek részeként jelenik meg a BMC gondozásában az a CD, melyen Játékok című zongoradarabjaiból hallhatunk egy válogatást, Csalog Gábor előadásában, Kemenes András, Kurtág György és Kurtág Márta közreműködésével.

Nyolc kis kritika

Aki látta egykoron (nyolcvanas évek vége, kilencvenes évek legeleje) a magyar dark-rock pionyírjait, a Fuck Off Systemet, nem egyhamar felejti az élményt -

Úgy hiszem, valami olyasmi dolog történik most a bluesban, mint a kilencvenes évek végén a (Buena Vista Social Club köré csoportosuló) kubai muzsikákkal vagy mint nálunk (az Utolsó óra program kapcsán) az erdélyi népzenék archiválásával. Eljött az idő - és ez nemcsak azt jelenti, hogy alig-alig élnek már a blues "forrásértékű" legendái közül, de azt is, hogy a műfaj "öröksége" megkülönböztetett figyelmet és bánásmódot kíván.

Ha egy filmnek erősebb az egyénisége, mint a kategóriája (játékos dokumentumfilm, mondhatnánk nem kevés szarkazmussal, minthogy a játék biztosan bukó tétje az életben maradás), máris megkönnyebbülünk: valami sodrás mindenképpen ígérkezik.

Kapcsoljuk ezerkilencszázötvenhármat.

Igen, megint sokat ülnek; igen, megint vannak rozzant állagú pucér férfiak; igen, megint a hatvanas évek foteljei és állólámpái vannak a színpadon; igen: Maeterlinck A kék madár című meséjét végtére is Zsótér Sándor rendezte a Vígszínházban. Volt szerencsém egy teljesen hétköznapi előadást látni, igazi közönséggel; és noha igen: most is elmentek néhányan a szünetben, a többiek megrendülten és nehezen ocsúdva ünnepelték az előadást a végén, mert ha nem is tudták, érezték: Zsótér egyik legjobb rendezését látták.

Legelőnek tetsző, kordonnal körülvett füves térségen hét szürkésfehérre mázolt (taliga nélküli) eke emelkedik a magasba rézsút: darucsapat. Az eke szarva a madár lábát, a háromszög alakú vaskés a testét, a hosszú vasgerendely a nyakát formázza. A vasrudakra erősített darvak onnan látszanak "szép renden repülni", hol a műgyűjtő Vörösváry Ákos Múzsája "laknék".

Nyolc kis kritika