- bund -
FAX, 2005
***
Marc Bloch: Gyógyító királyok A jelek szerint távolodunk a középkortól. Noha még mindig telivér csodákat várunk a politikusoktól, azért kisebb-nagyobb egészségügyi problémáinkkal a szakorvosokon kívül manapság már nem hozzájuk, hanem legfeljebb Gyurcsók Józsefhez és egyéb emelt díjas távgyógyítókhoz fordulunk. Ezzel szemben a közép-, illetve a kora újkori Franciaországban és Angliában a felkent királyok ünnepélyes körülmények között megejtett gyógyító érintése számított a skrofula, vagyis a görvélykór leghatásosabb ellenszerének. Ennek a hosszú évszázadokon át gyakorolt szertartásnak, a gondosan ritualizált csodának az elemzését végezte el 1924-es, frissességét máig megõrzõ mûvében a nagy francia történész, az utóbb (1944-ben) a francia ellenállási mozgalomban való részvételéért a nácik által kivégzett Marc Bloch. A magyarul csak most megjelentetett történelmi alapmunka két szempontból is bízvást iskolateremtõnek nevezhetõ, hiszen eredeti látásmódjával egy csapásra a mentalitástörténeti kutakodás és a történeti antropológiai megközelítés - egyik legfontosabb - historiográfiai kiindulópontjává vált. Amint a kuláns bõkezûséggel a kötetbe iktatott elõszó, a francia medievisztika jelenkori hatalmassága, Jacques Le Goff által jegyzett tanulmány is elismerõleg nyugtázza: egy csoda totális történetét tárja olvasói elé Bloch. Vázolja, hogyan épített a Capeting-, illetve a Plantagenet-dinasztia - politikai fragilitását ellensúlyozandó - a királyság elismerten szakrális fundamentumára egy különleges rítust, amely azután mindkét országban oly sokáig virágzott a hatalom és a nép, a gyógyítók és a betegek teljes megelégedésére. S ami a legfõbb, rekonstruálja a korabeli (és a felvilágosodás óta menthetetlenül idegennek alított) mentalitást, amely képes volt magától értetõdõ természetességgel mirákulumként azonosítani az uralkodói érintést.
Kérem, tegyék rá a kezüket erre a könyvre!
László Ferenc
Osiris, 2005, 568 oldal, 4200 Ft
*****
Az Új Dimenzió Mûhely "csak" egy projekt, mely az alkalmi együttlétbõl nehezen akar átbillenni az együttes létbe. Jeles muzsikusok teszik próbára kreativitásukat, olyanok, akik szûkebb zenei hazájukban már elégszer bizonyítottak. Szakcsi Lakatos Béla és Kathy Horváth Lajos a dzsesszbõl jött a kortárs, kísérleti zene világába, Klenyán Csaba a klasszikus és kortárs zene felõl közelítette az improvizáció vidékét. Ifj. Kurtág György talán kisebb utat járt be, Babits Antal mint "projekt-ideológus" pedig nyilván otthonosan érzi magát ebben a metafizikus, misztikus, tapasztalás feletti zenei világban, melyet Jelenlét címmel CD-n is megjelentettek. Ezt a közös improvizációra épülõ pillanatzenét stúdiókörülmények között nem lehetett volna létrehozni, így csak egyetlen megjegyzés erejéig firtassuk a koncertfelvétel hangminõségét: a zavaró körülmények elidegenítõk, a kívánt hallgatói attitûd, mely a "teremtés misztériumába való beavatás" átélésének minimális elõfeltétele lenne, csupán vágyálom maradt. Az öt muzsikus egybeterelése sikeresnek mutatkozott - feltéve, hogy a siker mértéke a közös fellépések számából levezethetõ -, a hangok összeterelése már nem. Az egyéni képességekkel nincs baj. Szakcsi a legfinomabb hallású magyar zongorista, Kathy Horváth gát nélküli ösztönös, Klenyán a szép hangok mestere, ifj. Kurtág az elektronikus hátterek ínyence, Babits Antal kontrabaszszus-klarinétja maga a sötét árnyék. Ez a sem dzsessz, sem kortárs zene hangfolyam egy téves látszat eredménye. Ismerjük azt a fajta freedzsessz õrületet, melyet minden konvenciótól elszakadó hangzása miatt némelyek kortárs zeneként értékelnek (túl). És ismerjük a kortárs zene eseti vonzódását az improvizációhoz, ami egyébként legtöbbször nem más, mint véletlen elemek beépítése a kompozícióba. Sok egyéb miatt ezért kerül oly gyakran egy lapra a (komponált) kortárs zene és a dzsessz. És ezt a látszatot emeli alkotói magatartássá a fenti CD.
- molnár -
Jelenlét, Logos Publishing House
***
Tibor vagyok, de hódítani akarok! Nomen est omen, mondhatnánk tudálékosan, aztán mehetnénk dolgunkra, hát igen, úgy látszik, szezonja van a magyar vígjátékoknak, sõt a tinivígjátékoknak. A producerek afféle kettõt fizet, hármat kap konstrukcióban dolgozhatnak, az biztos, hogy az alultõkésítés - tessék ezalatt humán és materiális tõkét is érteni - látván látszik.
Ám már ehhez sincs kedve az embernek, újból és újból szajkózni, mint egy hülye, hogy filmet nem kötelezõ csinálni, vagy pl. a mozinézõ, bármilyen korban is van, nem idióta. Persze lehet annak tekinteni, akinek elég felvillantani egy Gregor Bernadettet (Görög Zitát stb.), s attól biztos rohan szemet guvasztani, mert amúgy is folyton a genitáliák és a kopuláció körül jojózik az a tinédzseragya nekije, a többi meg megoldható szokásosan, a Gesztesi kisujjból hozza a suttyó bankigazgatót, van félénk és kövér tini, meg kevésbé félénk, de jóképû tini, meg helyes tinilány, a Balaton meg igazi hungarikum, lehet a partján forgatni. Az egészhez csak egy jó ötlet kell, Fonyó Gergely rendezõnek akadt is, igaz, egy rövidebb filmhez elegendõ, de majd felturbózzák a szakértõ írók, arra vannak õk. Aztán leforgatjuk, összevágjuk, a sajtótájékoztatón meg azzal lehet indítani, hogy hát mindenki milyen tehetséges és profi, és tényleg, mennyire jókedvû, igazi buli volt ez a film, köszönjük szépen.
- dercsényi -
Forgalmazza a Hungaricom
**
Arctic Monkeys: Whatever People Say I Am, That's What I'm Not A legenda szerint a történet alig három éve kezdõdött, amikor Alex Turner és Jamie Cook megkapta ajándékba elsõ gitárját, majd villámgyorsan gyakorolni kezdtek. Hamarosan csatlakozott hozzájuk Andy Nicholson (basszgitár) és Matt Helders (dob), s már készen is állt az Arctic Monkeys klasszikus (rock)felállása. Népszerûségük az internet segítségével nõtt szinte az egekig, demóik kézrõl kézre vándoroltak, eksztatikus koncertjeikre pedig alig-alig lehetett bejutni. Elsõ két maxijuk egyaránt a lista elsõ helyén landolt, bemutatkozó albumukból (Whatever...) pedig már az elsõ napon több mint százezret adtak el, s valószínûleg hamarosan ez a hanghordozó fogja tartani a leggyorsabban fogyó bemutatkozó lemez rekordját is. Hype ide, hype oda, az Arctic Monkeys zenéje igenis megéri a pénzét: jó kis punkos gitárzenét hallunk, de nem ám holmi primitív változatban - a hagyományokhoz híven negyvenpercesre szabott debütáló albumon több mint tucatnyi jól megírt és ragyogóan elõadott számot találunk. S ami a legfontosabb: valami eszméletlen energia süt az egész produkcióból: szinte látjuk õket a színpadon zúzni, ha pedig véletlenül feltekert erõsítõ mellett indítjuk be a lemezt, a szomszéd rögvest felébred délutáni szendergésébõl. Alex, aki - szintén a legenda szerint - az elsõ koncerteken kevésbé tudta a szöveget, mint - a netnek hála - jól tájékozott publikum, kiváló elõadó, és igen tanulságos dalokat ír, zömmel a kül- és alvóvárosi világról. Erõ és lendület találkozik a kifinomultsággal - s ne felejtsük: õk még nagyon fiatalok, ahogy ebben a mûfajban ez lenni is szokott.
- minek -
Domino/Neon Music, 2006
*****
Eliszo Virszaladze szólóestje visszaállította A zongora elnevezésû sorozat Elisabetha Leonskaja és Jean Efflam Bavouzet által nemrég erõsen megtépázott tekintélyét. A koromfeketébe öltözött grúz hölgy tipikus nõi zongorista, amennyiben sokkal keményebben játszik a férfiaknál - ma a legpregnánsabban Martha Argerich képviseli ezt az iskolát. Richter egyik kedvence éppoly elszántsággal vetette magát rá a billentyûkre, mint kolleginája, Leonskaja tavaly télen, ám tökéletes technikával, hátborzongató oktávpasszázsokkal, a végletekig kidolgozott szólamvezetéssel, hatalmas, de nem zajos hangon. Virszaladze megjelenése erõsen boszorkányos, és ennek megfelelõen dolgozott is. Csupa Chopin-mûbõl összeállított mûsorát hallgatva Beethoven mondása juthatott eszünkbe: "Torkon akarom ragadni a sorsot!" Már a nyitó Polonéz-fantázia elsõ hangjainál eldõlt minden, Virszaladze hollófekete bánatfüggönyt fellebbentve léptetett be minket Chopin világába. Ez a Chopin nem a párizsi szalonok arszlánja, nem is titkos dekadens vagy enervált egzisztencialista, zenéje most bosszúvágytól lihegett, rejtett gyûlölettel, világundorral telve. És persze profetikus hangzatokkal: a fantázia és a késõbb játszott cisz-moll scherzo a huszadik század kutyakopogósairól adott hírt, Virszaladze felfogásában világossá vált, hogy például az avantgardista Ligeti miért is rajongója e zenének. A h-moll szonáta harmadik tétele hozhatott volna némi pihenõt, gyengéd lírát, és hozott is, csak persze a sötét egy halványabb árnyalatával mindössze. Az este legnyomasztóbb pillanatait az f-moll fantázia okozta, itt már magam is úgy éreztem, amit a szünetben sokan elõadtak, ez már túlzás, a gyötrelem az elviselhetetlenségig fokozódik. Az ezt követõ Berceuse talán ezért hallatszott kiengesztelésként, míg a ráadásként játszott Chopin-mazurka és -keringõ könnyedebb hangjával már csak a síron túli reményrõl beszélhetett.
- csonta -
Zeneakadémia, január 29.
*****
Norbert Elias Az udvari társadalom címû munkájával habilitált Frankfurtban 1932-ben, ahol Karl Mannheim asszisztense volt. Elias-nak - aki 1933-ban elõbb Párizsba, majd Londonba emigrált - a mesteréhez hasonló széles körû szakmai megbecsülésre három és fél évtizedet kellett várnia. Az amúgy termékeny tudós fõ mûvét (A civilizáció folyamata, 1939) s munkásságát általában is a hatvanas évek végén fedezik föl: Elias a kultúrtörténeti és a szociálpszichológiai stúdiumok kötelezõ anyaga lesz. Ekkoriban jelenik meg újra Az udvari társadalom átdolgozott változata is, amelyben a szerzõ letaglózó mennyiségû forrásanyag felhasználásával elemzi az ancien régime udvari-arisztokratikus társadalmát. Analízisének tárgyát olyan figurációnak (társadalmi alakzatnak) tekinti, amely mint örökség vagy éppen mint megtagadott civilizációs forma tovább él a polgári társadalomban. Könyvében (melynek alcíme A királyság és az udvari arisztokrácia szociológiai jellemzõjének vizsgálata) az alkalmazott módszer használatát részletesen is megindokolja: Ranke sokszor idézett megállapításából ("A történelmet mindig átírják") kiindulva olyan eljárást, a forráskezelés, -értékelés olyan technikáját igyekezett kidolgozni, amellyel kizárhatók "a mindenkori kutatók saját korának nagy irányzataiból - amelyekhez a kutatók is tartoznak - eredõ, gyakran nagyon illékony és mulandó értékattitûdök". Elias kritikus alapállásának egynémely tézise - például hogy a történetírás kevéssé képes meghaladni a tények feltárását és azok forráskritikai szûrését - a disszertáció írásának idején is vitatható volt már, de a hatvanas években - többek között az életmûvét az õt megilletõ helyre tévõ Annales-iskola eredményei miatt - vitán felül árnyékbokszolásnak hatott. Ám ha a metódus elméleti igazolásán fogott is az idõ, ez nem befolyásolta tudományos teljesítményének megkerülhetetlenségét.
B. I.
Fordította: Gellériné Lázár Márta, Harmathy Veronika, Németh Zsuzsa; Napvilág, 2005, 366 oldal, 3400 Ft
****
A nyughatatlan Vagy ismerjük, vagy nem a 2003-ban elhunyt Johnny Casht, a film mindenesetre nem állja meg, hogy a vége felé helyre ne tegyen a "Ring of Fire"-ral. Épp egy éve tarolt az ugyanezen az elven alapuló Ray is... A két opus - és mind az ilyen mû - azonos sablonra épül: szegény sorsú ifjú tehetség göröngyös útja a sikerig, némi mélyponttal - esetükben a drog is egyezik -, majd a tékozló fiak higgadt visszatérése a rivaldafénybe és vegyes türelmi küszöbû családjaik körébe.
De mit csináljon szerencsétlen forgatókönyvíró, ha hõseinek tényleg örömtelen cseperedése volt - nem mellékesen mindkettõt még a gyermekkorban elvesztett testvér hiánya is kísérti. Na ja, a kor ilyen hõsöket termelt - csak rebellis El-visek meg James Deanek meg Johnny Cashek szólíthattak meg irdatlan tömegeket (nem az igényesség, pusztán a célközönség nagy száma felõl nézve: ma plasztikmellek, -hangok vannak helyettük).
Cash és társai tehát - Elvisnek és Jerry Lee Lewisnak is jut mellékszál - jó ízléssel formálták a közízlést: ezért van létjogosultsága egy Ray után egy Johnnynak; nemcsak a nosztalgia miatt (azért az sem utolsó szempont, a film erõs oldala az ötvenes évek - "dejóvolt/sajnálhatjukhogynemvoltunkott" - meg-idézése). Ha a zenés életrajzi film ügyes, akkor nem csupán egy hérosz kel életre benne, hanem a rendezõ provokatív állítása is, miszerint nesztek, akkor ez volt "a" zene.
Jók a színészek (jól is énekelnek). Witherspoon különösen erõs a sebzett, szeretethiányos nõ szerepében, aki a színpadon kényszeres bohóccá vedlik, Phoenix (Cash maga választotta õt) meg egyszerûen csak jelen van. Hogy a zsenipalánta testvér (River 1993-ban drogtúladagolásban hunyt el) elvesztését építette-e be - nem érdekes. Mert a jelenléte a zenészé: "Hello, I'm Johnny Cash." Egy szó, mint száz, persze ismét Hollywoodba csomagolták az árut, de mûködik, legalább mementóként. Az a minimum.
Vörös Adél
Az InterCom bemutatója
***
