Nyolc kis kritika

  • Narancs
  • 2006. február 16.

Zene

Nyolc kis kritika

Németh Dániel Összeomlás - pontosabban (a kiállítóhely okán) L'effondrement - címû fotósorozata elsõ látásra leginkább rejtélyes, aztán (a címbõl adódó asszociációk miatt) kissé félelmetes, világvégi, (pesszi)misztikus és aggasztó jövõregény szinte. De maradjunk még a helynél! Kávézóban kiállítás, ez benne ülésre kellemes, megemeli a hangulatot, nemesbíti az életérzést, látogatóként már megterhelõbb, kényelmesen hátratolt székek, magukba temetkezett internetezõk mögé-közé furakodva dacos kellemetlenkedõként. Kár, de mindegy, itt volt lehetõség, felület, ami más, mint a szokásos, konkrétan ezek az oldalak itt, ahová amúgy fotózni szokott, ugye, a mi Danink, de itt nem vakuzhat alulról, mert hogy néz az ki, nyugdíjas mint rém, már bocsánat.

A fotózás technika is, a technika viszont maga is jelentést indukál. A szokatlan szögbõl megvilágított, megöregedett arcok mögül eltûnik a konkrét szociális, beszüremlik viszont egy sejtelmesen általánosabb, keményen hûvös tartalom, valami nehezen tetten érhetõ félelem. Baj, ami lopakodva körbevesz. A messzeségbe révedõ tekintetek mögött éppen csak fölsejlik a párizsi vagy budapesti háttér - turistalátványosság vagy bontás alatt álló irodaépület, egyre megy, valami eltûnõ, értelmét vesztett esetlegességet szolgáló tereptárgy. A tekintetek, a vaku villanásának pillanatnyi magányába zárt befelé fordulás idõnkívüliségét nem puhítja föl semmi hamis nosztalgia, halott megszokások hátországába kívánkozó, lötyögõ sajnálkozás. Bátor, szép kép mindahány.

- kyt -

Francia Intézet, Dumas kávézó, február 18-ig

*****

Fidel: Ifjú éveim A szerzõ ifjúkori profiljának a fele néz vissza a borítóról, ami a fehér háttérrel bizony nyálcsorgatós önvallomást ígér. A "mibõl lett a cserebogár" kubai diktátoros verziójának kiteljesedése azonban még annyira sem történik meg, mint Maradona egész Latin-Amerikát a tévé elé ültetõ talkshow-jában. Sõt, a borítón belül egyáltalán nem történik semmi, mert a megjelenés tényén túl a könyvvel kapcsolatban semmi sincs rendben.

Oké, az elõszót valóban Gabriel García Márquez írta. A baráti dicsérethez azonban a kiadó valahogy elfelejtette közölni azt az aprócska tényt, hogy az 19 éve, a még Kubán és Kínán kívül is létezõ szocializmus korában íródott. A cím ugyan finoman jelzi, hogy Fidel magáról mesél majd, a sugallt önvallomás helyett azonban Castróról alig valami derül ki, sõt a szövegekbõl inkább csak egy sor megválaszolatlan kérdés adódik. Mert az egyáltalán nem érthetõ például, hogy a magát szegény családba születettnek beállító Fidel hogy került folyton elitiskolákba, hogyan kell azt érteni, hogy a kormány kikérte az egyetem(isták, benne Castro) véleményét belpolitikai kérdésekben, vagy hogy minek akart '48-ban a Commandante annyira Santo Domingóba menni, és akkor mégis hogy a csudába keveredett Bogotába.

A két nagyinterjú részleteibõl (készült: 1981-ben, illetve 1985-ben) és egy Castro ünnepi beszédbõl (1995) összevágott könyv hiánypótlás helyett kusza, szerkesztetlen fércmunka lett. A nyers ízû fordítást a kiadó legalább azzal tompíthatta volna, hogy a témához valóban értõ szakit (Anderle Ádámot vagy mást) megfizet egy rövid korkép/portré megírására.

- szami -

Ulpius-ház Könyvkiadó, 2005, 215 oldal, 2580 Ft

fél *

Wu-tang Killa Beez Beindul a fényshow, érctorkú néger pattan a keverõpult mögé, a színpadot kapucnik és törülközõk lepik el: a PeCsa színpadán (Pozsony után és Szófia elõtt) a világ legkomolyabb rapperei. A "leghíresebb" akkor sem volna igaz, ha nem a második generációs Killa Beezre, hanem az egész szerteágazó Wu-tang Clanra érteném. Csakhogy hõseink ritka madarak az MTV-n, és a turnét sem szponzorálják multik, maguk árulják a cédéiket, tisztára, mint a hõskorban (mielõtt a videó megölte a rock 'n rollt, ahogy a No Smoking dalolja), ha most nem is hamburgerre meg piára kell összeszedni a pénzt. Ez esetben nálunk felkophatna az álluk: maroknyi rajongó elõtt játszanak, akárcsak RZA (ejtsd: rizsa, csak angolosan) két évvel ezelõtt ugyanitt. Az alapító RZA (mozistáknak: Jarmusch Szellemkutyájából vagy a Kávé és cigarettából, és a Kill Bill zeneszerzõjeként) sem érezte méltóságán alulinak, hogy háromszáz embernek játsszon. Most se vagyunk többen, ám mindenki a színpad elõtt lenget, ordít és válaszolgat lelkesen a roppant kommunikatív Killa Beez-tagoknak. Míg 2003-ban a "fuck Bush" volt a vezérszólam, most az emlékezés az egyik alapítóra; ODB (Ol' Dirty Bastard), RZA és GZA unokatesója - több szám is szól neki. Azért Bush és Cheney is megkapja a magáét. "Mi az utcáról jövünk és az utcára megyünk vissza" - hangzik a hígítatlan, cukormentes hiphop alapvetése.

Beretta, Shogun Assasson, a holland Clairvingez, dj Sueside és Barracuda, Shabbaz the Disciple és a hétoktávos Blue Rasberry jöve-telét ígérték, meg nem mondom, itt volt-e mindenki, mert annyit mozogtak, hogy nem tudtam õket megszámolni. Az énekesnõt hiányoltuk. De mást nem. A változatos, de egyként kemény zenei alapokra hatan-nyolcan fújták teli tüdõbõl, hallhattunk néhány, helyben rögtönzöttnek ható freestyle betétet, mindezt a Wu-tanget jellemzõ tiszta erõ-csupa tûz elõadásban. Annyi bennük az energia, hogy ha rajtuk múlik, már Amerikában is megtörtént volna a rendszerváltás.

BRZ

PeCsa, február 13.

*****

Elsõ a szerelem Ha Meryl Streep és Uma Thurman párosítása nem is ugyanaz az árukapcsolási bravúr, mint amikor mélyen ülõ zsaruszemeivel Al Pacino fixírozta az ugyancsak nem ijedõs Robert De Nirót a Szemtõl szemben nagyjelenetében, az említett felállás azért mégiscsak többet ígér, mint a minden hétre jutó hollywoodi duettek. A nõi szakasz esetében természetesen szó sem lehet külkerületekben lejátszott rabló-pandúr barátságokról: Meryl és Uma nagyon is civilizált körülmények között, egy pszichológiai szakrendelés intim szférájában talál, pontosabban tálal egymásra. A vészjósló helyszín ellenére komolyabb lelki igénybevételtõl senkinek sem kell tartania, romantikus bohóckodás ugyanis a rendezõi csapás iránya. Uma addig-addig gyógyítgatja megsebzett lelkét Meryl elegáns New York-i magánrendelõjében, mígnem az újból erõre kapott fiatalasszony - vigyázat, poén következik - pszichológusa ivarérett fiacskájába habarodik bele, mintegy terápiás megfontolásból. Az érintett feleknek persze fogalmuk sincs a még sok bonyodalmat okozó családi kötelékekrõl, így aztán a mit sem sejtõ Uma boldogan számol be a mit sem sejtõ Merylnek az anyai fülnek a késõbbiekben meglehetõsen kínosan ható részletekrõl. A leosztás szerint Streep jiddise máméja annyira jiddis és annyira máme, hogy Woody Allent is könnyûszerrel örökbe fogadhatná, Umának pedig még ennyi dolga sincsen, egyszerûen jól kell kinéznie. Adekvát szerepek ezek egy olyan filmben, ami nemcsak ugyanolyan pofás, de éppoly haszontalan is, mint az a közkézen forgó exkluzív fotóalbum, melyben híres New York-iak nappalijaiban lehet gyönyörködni.

- köves -

Az SPI bemutatója

***

Coldcut: Sound Mirrors A legendás brit Coldcut duó (Matt Black és Jonathon More) lassan már vagy két évtizede dolgozik töretlenül a zenei barkácstechnika lelkes képviselõjeként.

Voltak már õk az elektronikus tánczene úttörõi - legalább két ízben (a nyolcvanas évek végén, az ígéretes kezdetekkor, meg néhány évvel késõbb, a DJ Food néven ki-adott Jazz Brakes-széria készítése idején, amely egy egész szcénát inspirált), s persze az sem utolsó dolog, hogy már vagy tizenöt éve mûködik kiadójuk, a legendás Ninja Tune, megannyi nagyszerû zene gondos gazdája. A vadiúj, Sound Mirrors címû lemez igazi összefoglaló darab, tele remekül sikerült ujjgyakorlatokkal, legyen bár szó - hogy csak az elsõ négy számot említsük - Jon Spencer torzított gitárjával megküldött vokális, rockos darabról (Everything Is Under Control), raggás ritmikájú hiphopról (True Skool), városi folkról (Man In The Garage) vagy éppen elektrosoulról (Walk a Mile). Feltûnõ a vokális, epikus kompozíciók túlsúlya: többnyire a lehetõ legkülönfélébb stílusban íródott, a klasszikus dalformához igazodó szerzeményeket hallhatunk egy szûk órán át. S persze nem maradhatnak el a klasszikus, lüktetõs tánczenék sem - a Boogieman elektroraggája, a This Island Earth afrosoulja vagy a Just For The Kick csaknem elektroclash dübörgése rendre táncra hívja a befogadót. A végén még egy agit-pop darab (Aid Dealer) meg néhány nyugalmas szám (Whistle and Prayer, Colour The Soul) is belefér; meglehet, ez a Coldcut-album nem éppen mérföldkõ, de nagyon kellemes, befogadásra érdemes darab.

- minek -

Ninja Tune/Neon Music, 2006

****

Szép Ernõ Lila ákác címû darabjának pesti színházi elõadásásán összesúgtak mögöttem: ki ez a lány? Hát igen, ez a mindenkori Tóth Mancik alaphelyzete: ha elõbb nem, itt fogják megtanulni a nevüket. Forgács Péter rendezése hagyja érvényesülni a mû nyelvét, és azt is, hogy "fáj az élet" - ez meg már maga a színházi siker. A fanyar, ironikus közeg megteremtésében kapóra jönnek a mellékszereplõk: Angelusz papát, az Angéla nevû nõimitátorból lett artista-ügynököt Vallai Péter, Zsüzsüt, a kaszinóban dolgozó balettmestert Pindroch Csaba játssza (színes krokodilbõr cipõben, jelmez-díszlet Füzér Anni), Bizonyos urat, a notórius félrelépõt rezignáltan Lukács Sándor. Bizonyosné remek: a múló szerelmekben-kalandokban profi, a tanulni vágyó fiatalurak bevezetésében pedig odaadó, de a saját életvitelét semmiért nem kockáztató dáma. Nem karikatúra: sors. Igó Éva viszi a tejfölt...

A fanyar körítés része Füzér Anni díszlete is: virágos rét borítja a színpad széles közepét, bujazöld mûfû, amely hátrafelé fölkanyarodik, és függõleges falat képez a szereplõk mögött. Ez kivált a hegyvidéki légyott jelenetét teszi mulatságossá.

A szerelmeseket Tornyi Ildikó és Telekes Péter játssza. Tornyi a szöveg csámpás karakterét igazi csámpázással erõsíti, tud bordó cipõt és szalmakalapot viselni, de tud kissé gyakorlatlan, ám evidensen tehetséges bártáncosnõ is lenni, bájos és ügyes, és ez mind a szerep része. Telekes Péter Csacsinszkyja akkor jobb, amikor játszik, szaval, Mancinak vagy Bizonyosnénak, amikor a fájdalmas vágy szerepjátékosa. Romantikus gesztusai mintegy maguktól ironikusak - az észrevétlen szerelem megmutatásában azonban érzelgõs és melodramatikus. Nem Csacsinszky van meghatva a kis "semmi nõ" nagy szerelmétõl, hanem a színész ejt forró könnyeket ennyi érzelem tapasztaltán. Ez túl sok kicsit, az igazi könnyek.

- ki -

Pesti Színház, január 29.

****

A Nemzeti Filharmonikusok mûvészei két eltérõ félidõt játszottak - és ez nem csak a mûsorra igaz. Elõbb Bátori Éva énekhangját és -tudását csodálhattuk meg, Villa-Lobos Bachianas Brasileriasában a zenekar nyolc csellistája kísért. A dallamszólamok szép hangon, a gitárra emlékeztetõ "pengetõsök" olykor egymást keresve, de nagyobbára meg is találva játszottak, változatosan és a dalok különbözõ karaktereit jól megrajzolva. Bátori Éva nemcsak tisztán és szép hangon énekelt, hanem "dögösen" is. Sztravinszkij Három Shakes-peare-dalának alaphangvételét Szabó Anita (fuvola) és Tönköly József (klarinét) bársonyos indítása adta meg. A ritkán hallható, egyszerre dodekafon és brittenien hedonista dalok igazi meglepetést szereztek - méltó módon készítve elõ az est fénypontját, Ravel Bevezetés és allegro címû mûvét. A fúvósok mellett Sipkay Deborah hárfaszólója emelendõ ki, de minden közremûködõ remekelt - hiába, ez a gárda Ravelben (vagy az õt ihletõ Debussyben) otthon van.

A szünet után elõbb Horváth Zoltán és Kertész Sándor adta elõ Handel Passacagliáját. Úgy érzem, nem túl fair két vonóst szólóztatni egy olyan koncerten, ahol a kamarajátékon és nem az egyéni teljesítményeken van a hangsúly. Handel is csak körmönfont indoklással fér a mûsorba (ti. Brahms, akinek zárószámként az Op. 111-es, G-dúr vonósötöse következett, kamaramûveinek lassú tételeiben elõszeretettel nyúlt barokk témákhoz). A Brahms-mû pedig erényei ellenére (Falvay Attila hangversenymesterhez méltó vezetése, néhány ámulatba ejtõ pianissimo) nem tûnt kész produkciónak: az egyébként szép hangú csellószólam (Bajner Zsuzsanna) rendszeres elõreszaladása vagy a zárótétel kaotikus kidolgozási része után úgy éreztem, a két félidõt érdemesebb lett volna megcserélni, és a Ravel-mûvel koronázni meg ezt az igen jó koncertet.

Mesterházi Gábor

MTA Díszterme, 2006. február 10.

**** (és fél)

Nanny McPhee - A varázsdada Ha az oroszlánbõgéstõl elsírja magát a gyerek, és rémálmai vannak a varázslótanonc kalandjaitól, akkor ez az õ filmje. Nincsenek emberevõ rémek, gonosz törpék, csak szigorú dajkák és neveletlen tízévesek. Elõbbiekbõl módszereiben leginkább a texasi láncfûrészes vidámabb perceit idézõ kreativitással tucatnyit üldöz világgá az utóbbiak hétfõs szövetsége. A nyitójelenetben pólyás korú testvérük (puly[k]a a sütõbõl) ropogósra sült combját majszolják, zoknija kilóg a szájukból. Ezért bizony kétnapos szobafogság jár. Még Mary Poppinsnál is betelne a pohár, nem csoda, ha a hullacímkézéssel lefoglalt családfõnek (Colin Firth nem szakad bele) nincs kapacitása az efféle csínyek elkövetõinek megnevelésére. Poppins nem ér rá, jelenkori reinkarnációja Nanny McPhee, bibircsókjaival könnyedén lehetne az alkoholisták farsangi szépségversenyének bálkirálynõje. Az erõszak- és abrakadabramentes tündérmesében azért komoly problémák is megjelennek: vagy újra megházasodik a nejét gyászoló férj, vagy ugrik a nagynéni által havonta folyósított apanázs. A fatert nem kell félteni, kinézi magának az egyik elhunyt özvegyét. Amilyen szórakoztató és tanulságos a modern tündérmese elsõ olvasata, olyan lapos és didaktikus a szülõknek szánt - gyenge kikacsintásokon elbukó - második jelentésréteg. A felismerhetetlenségig elmaszkírozott Emma Thompson által évekig finomítgatott, epizodikus szerkezetû forgatókönyv hibái ellenére a kortárs produkciókkal rettegésben tartott csemeték végre felszabadultan röhigcsélhetnek.

Balázs Áron

A UIP-Duna Film bemutatója

****

Neked ajánljuk