Szemérmes mulatság - Szegedi Jazz Napok

  • Pölös Zsófia
  • 2005.12.01 00:00

Zene

Titkok és meglepetések meleg-ágya Szeged: most az derült ki, hogy a Szegedi Jazz Napok él és virul - volt ugyan a múlt évben is, amikor garbarekes plakátok lepték el a várost.
Akkor oly csendben és diszkréten létezett a zene szegedi ünnepe, hogy az óvatlan közönség észre sem vette. Sebaj, a jegy árát úgysem tudta volna kifizetni. Terjengenek városi legendák olyanokról, akik azért bejutottak a tavalyi dzsessznapokra, és jól érezték magukat, de megbízhatóbb források szerint mégiscsak egy zártkörű, egymást büszkén hátba veregető, "te is oly művelt, mindenki fölött álló szponzor vagy, mint én" típusú est esett meg.

Az idei fesztivált minden igyekezet ellenére sem sikerült annyira ügyesen eltitkolni, mint korábban, így a zakós úriemberek és kosztümös hölgyek mellett beengedték a farmeres, hosszú hajú fiúkat, kordszoknyás lányokat, bajszos bácsikat és színes kendős unokáikat is - a halandókat. Azért mindenki érezte a fennköltséget a levegőben, különösen, hogy a november 12-i ködfátyolos estét "blueshangversennyé" avanzsálták a kedves szervezők, ami nekem finom stiláris túlkapásnak tűnt, de a hangulatot jól jellemezte - egy hangversenyen mégsem illik fesztelenül jól érezni magunkat itt, Magyarországon. Ezt persze nem tudták a fellépők, de híres

vendégszeretetünk

jegyében kaptak belőle leckét a koncertek első tíz-tíz percében. A Megasztárban is megmondták: mindig az első színpadra lépőnek a legnehezebb, s akkor az úgy is van - Jerry Ricks is meglepődve tapasztalta, hogy amikor ütemes tapsra próbálta bírni a közönséget, mit kapott. "Pofont a kultúra orcába" - legalábbis ő ezt mondta. Szerintem csak kissé hiányos zenei neveltetésünk irritáló bizonyítékát. Különösen az volt kínos ebben az égésben, hogy ritmikai érzékünk tökéletes lejáratása előtt közölte velünk Jerry meghatottságtól párás szemekkel, hogy annyira beleszeretett ebbe a városba, a zenénkbe és a jó borokba, hogy úgy döntött, nem megy haza az USA-ba, hanem Magyarországra költözik.

Még meggondolhatja.

Aztán az archaikus fekete country-blues egyik utolsó dinoszaurusza nagyságához és a műfajhoz méltó szolidsággal a húrok közé csapott, a közönség pedig kulturáltan szórakozott. Jerry ugyan jobban szerette volna, ha a közönség mérhetetlenül jól szórakozik, de a tapsos incidens után óvatosabban, így sokkal eredményesebben közeledett hozzánk - szinkópa helyett csak a jól bevált negyedek elcsattogtatását várta el tőlünk, okosan.

Ez a tapsdolog Joan Faulkner számára is húsba vágó problémát jelentett - de a magyar értelmiségi dzsesszrajongók soha nem fogják olyan szemérmetlenül nyíltan jól érezni magukat, mint a fekete soulénekesek a templomban. Pedig a Joannal együtt játszó Csík Gusztáv, Wayne Dockery és Bobby Durham alkotta kvartett valóban felkavarta a Jerry hatására kissé magába fordult, az élet értelméről filozofálgató nézőteret, de mi ilyen szemérmetesen mulatunk. Kár, hogy az este legemlékezetesebb része mégsem ez, vagy a Jerry Ricks - Csík Gusztáv Quartet közös zenélése volt, hanem az, amikor a szervező kolléga a színpadra trappolt, és közölte, hogy "ennek itt most véget vetünk, mert ez a kibaszott zongora lehangolódott". A zenészek kedves-értetlenül pislogtak, mert ők nem tudták, mi történik, de mi igen.

Előtört

a kultúra. Elküldtek bennünket inni a büfébe, de minthogy éjfél felé járt az óra, sokan inkább tértek nyugovóra, és bár nagyon jó volt az a két szám, amit még lenyomott a zenekar, mégiscsak kár volt ezért leállíttatni a produkciót.

Másnap várt bennünket Karim Ziad Ifrikya nevű zenekara - a fesztivál legjobb koncertje. Felüdülés volt korban hatvanon innen lévő zenészeket és zenét hallani - ha az első nap a csendes, röghöz kötött örömről szólt, akkor a második a sugárzó, kísérletező életerőről. Még a zongorista David Aubaile hiányát sem érezhettük, aki nem kapott vízumot hazánkba - bizonyára azért, mert félelmetes, ahogy játszik. A zenekar "tényleg" az: elképesztő, hogy a berber hangzást hogyan lehet a francia és egyéb nyugati elemekkel úgy elegyíteni, hogy ne veszítse el a különlegességét, de alkalmas legyen a popularizálódásra.

Le voltam taglózva.

Erre jött zárásként Billy Cobham CultureMix nevű formációja, amire a protokolljegyesek is megérkeztek, hogy az első tíz perc után a büfében folytassák a jelenlétet. Cobham ezzel a felállással valóban nem azt a fogyasztóbarát dzsesszrockot játszotta, amiről a nevét a legtöbben ismerik, hanem a fúziós zene "befelé fordulásra" késztető vonalát hozta. Profi, hibátlan, kreativitással teli és laboratóriumsteril előadás volt - valamivel több lélek nem ártott volna.

Ennyi volt, vége. Nem maradt más hátra, mint elégedetten hazaporoszkálni, s berakni egy Dresch-albumot a hifibe. Hiányzott valami hazai.

Ifjúsági Ház, november 12-13.

Neked ajánljuk