Szerelmem, Lucifer - Ghost: Infestissumam

  • Greff András
  • 2013. május 7.

Zene

Csecsemőnek álcázni magunkat a legjobb taktika, ha élvezni akarjuk napjaink újrahasznosító rockzenéit, a svéd Ghost pedig legalább megkönnyíti számunkra a lélektani változást. Nem mintha a heavy metal extremizálódása előtti korszak, vagyis az 1970-83 közötti intervallum eredményeinek kizsákmányolása ritka gyakorlatnak számítana manapság, a Ghost azonban nem csupán újabb retrózenekar az eddigi tízmillió mellé, hanem a kortárs szórakoztatóipar egyik legügyesebben kivitelezett high-concept produkciója. A Ghost tagjai helyesen ismerték fel, hogy a teljes átláthatóságra épülő mai popszíntér kitárulkozói között ismét izgalmasnak tűnhet egy olyan zenekar, amely talányos és legalább részben megközelíthetetlen. Meg persze kellőképpen harsány is: a Ghost mázolt arcú énekese fordított keresztekkel teleaggatott antipápának öltözik, és Papa Emeritusnak szólíttatja magát, a fekete csuklyás, arctalan hangszereseket pedig Névtelen Hullarablóknak hívják körülötte, és talán mondani sem kell, hogy gyakorlatilag minden számuk zavarba ejtően forró szerelmi vallomás Luciferhez - hogy ezzel a zenei oldalról egyébként abszolút komolyan vett okkult mulatságban az irónia is szerepet kaphasson mint az egyetlen elem, amely világosan emlékezteti a hallgatót arra, hogy milyen évet mutat is jelenleg a naptár.


 

A Ghost három éve kiadott bemutatkozó lemezét a közönség, a kritika és a műfaj számos ikonja (például James Hetfield a Metallicából) is lelkesen fogadta, és nincs okunk feltételezni, hogy a most megjelent folytatás megfékezné a zenekar emelkedését a fény (vagy legalábbis a Fényhozó) felé. Az Infestissumam tipikus második lemez: az első album azonnal ható tételeinél komolyabb slágereket nem írtak, a hangzást viszont önfeladás nélkül voltak képesek színesebbre formálni. Míg az első lemez dalaiban a 80-as évek metálja is jócskán benne volt, most már inkább csak az ellenpápa - ezúttal diszkrétebben teátrális - énekstílusa idézi a Mercyful Fate-et, a zene pedig bennmarad a Black Sabbath-Uriah Heep-Blue Öyster Cult-féle ős-hardrock/protometál raktárban, miközben főszereplőkké emelkednek benne a billentyűsfutamok, amelyek a korszak eurohorrorjainak sárgás-lilás hangulatával koronázzák meg a lehetőségekhez képest változatos szerzeményeket: a Monstrance Clockban például sátánista vegyes kórussal tereltetik egybe a nyájat, a Ghuleh/Zombie Queenben pedig érzékeny temetői balladából váltanak perverz rockmulatósba, és meghökkentően jó mind a kettő. A Body And Blood gótikus rádiópopjánál viszont már rezeg a léc - bár inkább csak akkor tűnik így, ha elfelejtjük, hogy a neten közreadott ABBA-feldolgozással a Ghost már az év elején megindult a nagyobb tömegek felé.

Universal, 2013


Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.