"És mind közül a legvagányabb fickó: Starker János..." - zárja istenített példaképeinek felsorolását a skizofrén és hajléktalan egykori Juilliard-növendék (Jamie Foxx) A szólista című filmben, az elsőre kétségkívül blaszfémnek tűnő jelzővel voltaképp remekül megragadva a Starker-jelenség egyik meghatározó ismertetőjegyét. Rezzenetlen, minden feszességtől ment', arisztokratikus nyugalom jellemezte ugyanis a nagy csellista mindenkori jelenlétét a pódiumon: az érzelmeket felébresztve és nem eljátszva, a színészkedéstől következetesen tartózkodva, s bizony enyhe fölénnyel tekintve azon kollégáira, akik mintha "önmagukkal szerelmeskednének" egy-egy koncert során. Nem adta a nagy humanistát, nem viselte magát zseniként, s a létezésében nem volt semmi poétikus - minderről csellójának félreismerhetetlenül egyéni hangja beszélt helyette. A Starker-hang, amely eszményien tiszta, egyértelmű iránya és fókusza van, vibratója örökkön mértéktartó, s amely jóval több mint fél évszázadon át megőrizte intaktságát.
Csodagyermekként nőtt fel a hangjában és küllemében egyaránt leginkább emberszabású hangszerhez, hogy utóbb a Zeneakadémia növendékeként gyűjtse össze a művészi és zenepedagógusi pályafutását olyannyira meghatározó útravalót. Weiner Leó, Waldbauer Imre, a magyar zenetörténet halványult emlékű, ám nemzedékeken át érvényesülő hatású tanárai ápolták és nevelték Starker tehetségét, de a felnőtt karrier érdemi megindulását megelőzte egy korántsem művészi megmérettetés: az életben maradás oly kétesélyes próbája. Az ifjú csellista részben a svéd követség tűzoltójának szerepében vészelte át a leggyilkosabb hónapokat, amelyek két bátyját elpusztították, hogy 1945-ben immár az újrainduló zenekari élet egyik főszereplőjévé váljon a Filharmóniai Társaság és az operaház zenekarában, koncertek sorának ünnepelt szólistájaként.
Starker János magyarországi sikereinek hamar vége szakadt, pályafutását az Egyesült Államok szimfonikus és operazenekaraiban kezdte újra. Dallas, a New York-i Metropolitan, majd Chicago következett, s persze 1958-tól a hamar legendássá vált pedagógusi munkásság színhelye: az Indiana University csellótanszéke a Hoosier State egyetemi életének székvárosában, Bloomingtonban. "Nem tudok játszani tanítás nélkül, és nem tudok tanítani játék nélkül" - fogalmazott több ízben Starker, aki a máig barátságosan kertvárosias Bloomingtonba voltaképpen átplántálta a régi Zeneakadémia ethoszát, a fegyelmet szabadsággal vegyítő módszerét. Technikai tökéletesedés, a hangszer, vagyis a hangszerjáték feszültség nélküli kontrollálása, az érvényes interpretációt nélkülözhetetlenül megelőző mesterségbeli tudás és formaérzék kiépítése, s a növendékek képzeletének aktivizálása - ezek álltak oly sikeres tanári működésének középpontjában, amelyekhez hangzó példát és követendő mintát Starker koncertjeinek és lemezfelvételeinek sora kínált az utóbb a világ szimfonikus zenekarait elfoglaló vagy épp ünnepelt szólistákká váló tanítványok generációi számára.
Előadóművészként a hetvenes évek közepétől kezdett vissza-visszajárni Magyarországra, s bár e koncertek még az ezredfordulót követően is imponáló bizonyságát adták Starker művészetének, a mai magyar közönség azért döntően felvételek révén gyűjthetett meghatározó benyomásokat a Pernye András által a huszadik század egyik legnagyobb vonósművészeként méltatott csellista varázslói hatalmáról. E felvételek, melyek sorában csupán Bach csellószvitjeiből négy teljes (valamint egy négy szvitet tartalmazó "csonka") sorozat található, első hallásra okvetlenül a virtuozitás észlelését kínálják elénk, hogy utóbb persze egyhamar domináns élménnyé váljon az emberi éneklést idéző csellóhang csodája, a tisztaságot és egyensúlyt kisugárzó hangszerjáték. Mondjuk, Starker legkedvesebb lemezfelvételén: Dvorák Gordonkaversenyének 1956-os előadásán, melynek kongenialitását amúgy pár évvel később (1962-ben), Doráti Antallal közös lemezén legalábbis megújrázta, ha épp felül nem múlta e darab továbbcsiszolt interpretációjával.
A szavakész, magát írásban is jól kifejező Starker néhány könyvet is maga után hagyott: hol szeretettel, hol fanyar iróniával megemlékezve pályafutásának eseményeiről, nagynevű kollégáiról. A boldogok névsora (The Roll-Call of the Blessed Ones) című munkájában például azokról a mesterekről, zeneszerzőkről és előadóművészekről írt, akik a mindenkori közönség különös kegyében álltak. Kedélyes, s hozzá igazi bennfentes írás ez, hiszen Starker János teljes művészéletében egy volt e gazdagon megáldott boldogok sorából.
