A boldogok sorában - Starker János (1924-2013)

Zene

"És mind közül a legvagányabb fickó: Starker János..." - zárja istenített példaképeinek felsorolását a skizofrén és hajléktalan egykori Juilliard-növendék (Jamie Foxx) A szólista című filmben, az elsőre kétségkívül blaszfémnek tűnő jelzővel voltaképp remekül megragadva a Starker-jelenség egyik meghatározó ismertetőjegyét. Rezzenetlen, minden feszességtől ment', arisztokratikus nyugalom jellemezte ugyanis a nagy csellista mindenkori jelenlétét a pódiumon: az érzelmeket felébresztve és nem eljátszva, a színészkedéstől következetesen tartózkodva, s bizony enyhe fölénnyel tekintve azon kollégáira, akik mintha "önmagukkal szerelmeskednének" egy-egy koncert során. Nem adta a nagy humanistát, nem viselte magát zseniként, s a létezésében nem volt semmi poétikus - minderről csellójának félreismerhetetlenül egyéni hangja beszélt helyette. A Starker-hang, amely eszményien tiszta, egyértelmű iránya és fókusza van, vibratója örökkön mértéktartó, s amely jóval több mint fél évszázadon át megőrizte intaktságát.


 

Csodagyermekként nőtt fel a hangjában és küllemében egyaránt leginkább emberszabású hangszerhez, hogy utóbb a Zeneakadémia növendékeként gyűjtse össze a művészi és zenepedagógusi pályafutását olyannyira meghatározó útravalót. Weiner Leó, Waldbauer Imre, a magyar zenetörténet halványult emlékű, ám nemzedékeken át érvényesülő hatású tanárai ápolták és nevelték Starker tehetségét, de a felnőtt karrier érdemi megindulását megelőzte egy korántsem művészi megmérettetés: az életben maradás oly kétesélyes próbája. Az ifjú csellista részben a svéd követség tűzoltójának szerepében vészelte át a leggyilkosabb hónapokat, amelyek két bátyját elpusztították, hogy 1945-ben immár az újrainduló zenekari élet egyik főszereplőjévé váljon a Filharmóniai Társaság és az operaház zenekarában, koncertek sorának ünnepelt szólistájaként.

Starker János magyarországi sikereinek hamar vége szakadt, pályafutását az Egyesült Államok szimfonikus és operazenekaraiban kezdte újra. Dallas, a New York-i Metropolitan, majd Chicago következett, s persze 1958-tól a hamar legendássá vált pedagógusi munkásság színhelye: az Indiana University csellótanszéke a Hoosier State egyetemi életének székvárosában, Bloomingtonban. "Nem tudok játszani tanítás nélkül, és nem tudok tanítani játék nélkül" - fogalmazott több ízben Starker, aki a máig barátságosan kertvárosias Bloomingtonba voltaképpen átplántálta a régi Zeneakadémia ethoszát, a fegyelmet szabadsággal vegyítő módszerét. Technikai tökéletesedés, a hangszer, vagyis a hangszerjáték feszültség nélküli kontrollálása, az érvényes interpretációt nélkülözhetetlenül megelőző mesterségbeli tudás és formaérzék kiépítése, s a növendékek képzeletének aktivizálása - ezek álltak oly sikeres tanári működésének középpontjában, amelyekhez hangzó példát és követendő mintát Starker koncertjeinek és lemezfelvételeinek sora kínált az utóbb a világ szimfonikus zenekarait elfoglaló vagy épp ünnepelt szólistákká váló tanítványok generációi számára.

Előadóművészként a hetvenes évek közepétől kezdett vissza-visszajárni Magyarországra, s bár e koncertek még az ezredfordulót követően is imponáló bizonyságát adták Starker művészetének, a mai magyar közönség azért döntően felvételek révén gyűjthetett meghatározó benyomásokat a Pernye András által a huszadik század egyik legnagyobb vonósművészeként méltatott csellista varázslói hatalmáról. E felvételek, melyek sorában csupán Bach csellószvitjeiből négy teljes (valamint egy négy szvitet tartalmazó "csonka") sorozat található, első hallásra okvetlenül a virtuozitás észlelését kínálják elénk, hogy utóbb persze egyhamar domináns élménnyé váljon az emberi éneklést idéző csellóhang csodája, a tisztaságot és egyensúlyt kisugárzó hangszerjáték. Mondjuk, Starker legkedvesebb lemezfelvételén: Dvorák Gordonkaversenyének 1956-os előadásán, melynek kongenialitását amúgy pár évvel később (1962-ben), Doráti Antallal közös lemezén legalábbis megújrázta, ha épp felül nem múlta e darab továbbcsiszolt interpretációjával.

A szavakész, magát írásban is jól kifejező Starker néhány könyvet is maga után hagyott: hol szeretettel, hol fanyar iróniával megemlékezve pályafutásának eseményeiről, nagynevű kollégáiról. A boldogok névsora (The Roll-Call of the Blessed Ones) című munkájában például azokról a mesterekről, zeneszerzőkről és előadóművészekről írt, akik a mindenkori közönség különös kegyében álltak. Kedélyes, s hozzá igazi bennfentes írás ez, hiszen Starker János teljes művészéletében egy volt e gazdagon megáldott boldogok sorából.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.