Jaggerék addigi karrierje lényegében diadalmenet volt, az eleinte elsősorban kislemezekben jeleskedő együttes a 60-as évek végére albumformátumban is egyre nívósabb produkciókkal jelent meg. Már az 1966-os Aftermath bizonyította, hogy a Stones nagylemezekben is erős, de az 1968 és 1972 között kiadott négy lemez, a Beggars Banquet, a Let It Bleed, a Sticky Fingers és az Exile on Main St. a legszőrösebb szívű kritikusokat is levette a lábukról.
Ez az időszak nagyjából megegyezik Mick Taylor zenekari tagságával, aki ’69-ben a fürdőmedencéjébe fulladt Brian Jones helyébe lépett, és összehasonlíthatatlanul profibb gitáros volt elődjénél. De a Stonesnak remekül jött a Beatles fokozatos szétesése és feloszlása is, így nem volt kérdéses, hogy 1970-től kezdve ki a „legjobb”. A Let It Bleed albumcím is a Beatlesnek szánt fricska volt (a Let It Be-re való utalásként), és bár a két zenekar között baráti kapcsolat volt, John Lennon rendesen kiakadt a gúnyolódáson.
A Stones a Beatleshez képest mindig balhésabbnak számított, de ez a 70-es évek elején, az immáron „egyeduralkodós” időszakban csak fokozódott. Egymást érték a tagokkal kapcsolatos letartóztatások, drogzűrök, bulvárbotrányok, kiutasítások, sőt, ahogy a címe is utal rá, a ’72-es Exile on Main St.-et már „száműzetésben” vették fel Franciaországban. De a következő album, a most „deluxe változatban” újra kiadott Goats Head Soup dalait is akkori ideiglenes otthonában, Svájcban kezdte el írni Keith Richards, a lemezfelvételek pedig javarészt Jamaicán zajlottak, mivel onnan épp nem voltak kitiltva. Ekkortájt a Stones összes tagja máshol élt, ezért az együttes többnyire nem volt teljes tagságával jelen a stúdióban; Bill Wyman például csak három dalban játszik, a többiben Richards és Taylor basszusgitározik.
A munkálatokat nehezítette a korábbi albumok producerének, Jimmy Millernek egyre inkább elhatalmasodó drogfüggősége, ami még Richardséknak is sok volt, így nem csoda, hogy ez lett az utolsó közös munkájuk. (Érdekesség, hogy Miller ezt követően a Locomotív GT-vel dolgozott.) A Stones viszonylag sok dallal érkezett a stúdióba: az albumra került tíz számon felül jó pár egyéb felvételt készítettek, ekkor születtek a Tops és a Waiting on a Friend című dalok is, amelyek csak az 1981-es Tattoo You című albumra kerültek fel. De hiába volt termékeny a Jagger–Richards páros, a Goats Head Soup nem érte el az egy évvel korábbi lemez színvonalát. Jóval kevésbé egységes anyag, melyről ráadásul igencsak lelóg az Angie című sláger, amit Richards egy svájci drogrehabilitációs klinikán írt, és ami a híresztelések ellenére sem David Bowie akkori feleségéről, Angeláról, de még csak nem is Richards hasonló nevű kislányáról szól, hanem Jagger korábbi múzsájáról, Marianne Faithfullról. Az Angie mára egyértelmű világslágerré vált, de akkoriban nemcsak a kritikusokat, a rajongókat is megosztotta. Az albumon ráadásul nem található más karizmatikus, kislemez-kompatibilis felvétel, ami persze nem azt jelenti, hogy felejthető dalokat tartalmaz.
Noha a lemez javarészt Jamaicán készült, nem igazán érezhetőek a karibi hatások, inkább a soul és a funk dominál, ami részben Nick Hopkins szaxofonosnak, részben pedig annak köszönhető, hogy az „ötödik Beatle”-ként, illetve „hatodik Rolling Stone”-ként ismert Billy Preston több számban is billentyűzik. A Goats Head Soup legjobb pillanatai épp az izgalmas billentyűfutamokhoz köthetők, bár ez nemcsak Preston, hanem az ugyancsak „hatodik Rolling Stone”-ként emlegetett zongorista, Ian Stewart érdeme is. Szintén hangsúlyos Mick Taylor játéka, aki vitathatlanul a Stones történetének legtechnikásabb gitárosa volt. 47 év távlatából egyértelműnek tűnik, hogy a dalszerzői teljesítmény az oka, hogy a Goats Head Soup nem ért fel az azt megelőző albumok szintjére, bár a halálról szóló Dancing With Mr. D, a Coming Down Again Richards énekével, a pörgős Doo Doo Doo Doo Doo és a lírai Winter a Sticky Fingersről vagy az Exile on Main St.-ről sem lógna le. De talán nem véletlen, hogy a zenekar a koncertjein nem vitte túlzásba a Goats Head Soup dalainak előadását, négyet soha nem játszott el élőben, legalábbis eddig.
A mostani deluxe változatot a Beatles-producer George Martin fia, Giles keverte, ami pedig az extrákat illeti, a lemezen hallható egy korabeli brüsszeli buli anyaga, néhány track instrumentális, demó vagy más keverésű változatai, de a lényeg három „új” szám. A Scarletben Jimmy Page vendégeskedik, akivel Richardsék még a 60-as évek elején haverkodtak össze, és aki később a ’86-os Dirty Work című albumon is közreműködött. Az All the Rage-hez Jagger új szöveget írt nemrég, mert igencsak befejezetlen volt az eredeti változatban, ellentétben a Criss Cross című számmal, amely a legjobb a három régi-új dal közül. De ezeken a bónusz trackeken is érezhető, hogy a Stones ’73-ban már nem teljesített olyan színvonalon, ahogy azt az elkényeztetett rajongók a korábbi években megszokhatták tőlük. A legtalálóbban talán a Pitchfork kritikusa fogalmazott: „A Goats Head Souppal a Rolling Stones a világ első számú rockzenekarából egy szimplán nagyon jó együttessé vált.”
Polydor/Universal, 1973/2020
