koncert - Peter Brötzmann Chicago Tentet +1

Nem is tudom, volt-e már egyszerre, együtt Budapesten ennyi nagysága a szabad, improvizatív, avantgárd zenének. Brötzmann eddig kisebb formációkkal járt itt. Némi meglepetést keltett, hogy a viszonylag korainak számító kezdési idõponthoz aggályosan tartotta magát a zenekar - le is maradtunk sokan a program elejérõl, így aztán nem tudok beszámolni azokról a minden bizonnyal lenyûgözõ pillanatokról, amikor kibontakozott a semmibõl valami ott, helyben formálódó nagyszerûség, mint amikor egy fárasztó, de utóbb majd emlékezetessé váló túra kezdetén felérkezik az ember az elsõ kilátópontig.

Érkezésünk idején az avantgárd improvizációs zene hetvenéves hatalmassága éppen szopránszaxofonját gyötörte dühödten és fáradhatatlanul, hogy hangokon túli sikkanásokat és fuvallamokat adjon ki magából, s ugyanezt tette zsebtrombitájával a nála is idõsebb Joe McPhee, a free dzsessz-élcsoport szintén örökös tagja, aki aztán inkább csak passzív derûjével támogatta az összjátékot. Ken Vandermark viszont szaxofonnal és klarinéttal is megmutatta magát. A kíméletlen recsegés-ropogástól a fanyar disszonanciákon keresztül a már-már elmélázó futamokig váltakozó eszközökkel késztette intenzív hánykolódásra az együttes az egybegyûltek kedélyállapotát. Mats Gustafsson egy vad érdességében is lírai, ingerülten panaszos baritonszaxofon-szólóval tûnt ki, a csellista Fred Lonberg-Holm pedig Brötzmann tárogatójátékával bocsátkozott szinte mélabús párbeszédbe, miután kiverekedte magát az elektronikus torzítások önmaga telepítette aknamezejérõl. Paal Nilssen-Love lábcinnel hívta elmélyült dialógusra dobostársát, Michael Zerangot, amikor pedig az összes hangszer egyszerre szólt, érteni lehetett, mi az, hogy teremtés, mi az, amikor a káosz rendszerré nemesedik. Kissé meg is bántódtunk, amikor nem egészen másfél óra után véget ért a koncert.

A38, április 30.

*****