Érkezésünk idején az avantgárd improvizációs zene hetvenéves hatalmassága éppen szopránszaxofonját gyötörte dühödten és fáradhatatlanul, hogy hangokon túli sikkanásokat és fuvallamokat adjon ki magából, s ugyanezt tette zsebtrombitájával a nála is idõsebb Joe McPhee, a free dzsessz-élcsoport szintén örökös tagja, aki aztán inkább csak passzív derûjével támogatta az összjátékot. Ken Vandermark viszont szaxofonnal és klarinéttal is megmutatta magát. A kíméletlen recsegés-ropogástól a fanyar disszonanciákon keresztül a már-már elmélázó futamokig váltakozó eszközökkel késztette intenzív hánykolódásra az együttes az egybegyûltek kedélyállapotát. Mats Gustafsson egy vad érdességében is lírai, ingerülten panaszos baritonszaxofon-szólóval tûnt ki, a csellista Fred Lonberg-Holm pedig Brötzmann tárogatójátékával bocsátkozott szinte mélabús párbeszédbe, miután kiverekedte magát az elektronikus torzítások önmaga telepítette aknamezejérõl. Paal Nilssen-Love lábcinnel hívta elmélyült dialógusra dobostársát, Michael Zerangot, amikor pedig az összes hangszer egyszerre szólt, érteni lehetett, mi az, hogy teremtés, mi az, amikor a káosz rendszerré nemesedik. Kissé meg is bántódtunk, amikor nem egészen másfél óra után véget ért a koncert.
A38, április 30.
*****
