Zene

A végtelen számú évtizedforduló között az egyik legkedvesebb és legtartalmasabb az 1960-70 közötti váltás; a köz- és személyes történelem felhabzásának ritka erős ideje volt.

8 kis kritika

A Tom Waits, Iggy Pop és Jim Morrison legjobb tulajdonságaiból összegyúrt ausztrál (anti)ikon végre visszatért, mondhatnánk - de szerencsére nem is tűnt el egy percre sem. Hiába múlt el ötvenéves, hiába adott ki megszámlálhatatlan projekttel és szólóban tengernyi lemezt és írt meg egymaga egy (nálunk legalábbis) méltatlanul ismeretlen és végtelenül hangulatos filmet (The Proposition, 2005), a kortárs irodalom egyik legmesteribb regényéről (És meglátá a szamár az Úrnak angyalát) már nem is beszélve, ez a termékenység nem okozott semmiféle negatív változást sem vitalitásában, sem másban - hacsak a frissiben növesztett, az Ádám-kosztümben a Síparadicsomban 2. című hangalámondásos bajor pornófilm főszereplőit idéző, idióta tömött bajuszt nem soroljuk ebbe a kategóriába.

Túl azon, hogy a Meshuggah élőben olyan, amilyet nem sűrűn lát az ember (muszáj megemlítenem a tavalyi kultiplexes meglepetéskoncertet, ahol azon az általuk megszokotthoz képest zsebkendőnyi színpadon is olyan audio-úthengert szabadítottak rá a nézőkre, hogy folyamatosan azt vártam, mikor omlik rá az épület a Kinizsi utcára), egyvalamit le kell szögeznem rögtön itt az elején. A Meshuggah hangzásvilága körülbelül annyira jellegzetes, mint a fütyülős barackpálinka: akármit csinálhat az öt svéd elvetemült, abban mindig ott lesz az a hamisítatlan íz.

Attitűd tekintetében a svéd és a magyar rockzenekarok többsége között szemernyi különbség sincsen: itt is, ott is amint egy társaság megkedvel egy angolszász bandát, hatalmas hévvel legott annak imitálásába fog. Különbségek inkább a kivitelezésben vannak, amit most két, egyaránt klasszikus punkzenekarok másolására szakosodott brigád új lemeze is fényesen példáz.

Ej, azok a régi szép idők, amikor még rendezvényről rendezvényre, búcsúról bálra, bálról esküvőre adogatták a zenészt, hogy nem is került elő csak hetek múltán. Nehéz időkben, és kell-e mondani, mostanság ilyeneket élünk, imigyen kesereg az erdélyi cigányzenész, a filmes pedig áll a faluvégen vagy a kocsma előtt, és begyűjt mindent, hisz a zenei örökség mellett a muzsikussorsban is felettébb érdekelt. És a muzsikussorsok, mit ad isten, meglehetősen egyformák; a múltba révedések, főleg, ha jó kolozsvári Ursus oldja a nyelvet, rendszerint bővérű menyecskék és többnapos italozások emlékeibe torkollnak.

A színpad tágas, szedett-vedett, egyterű. Van benne mosdó, mindjárt három is, széksor moziból, szakadt frigó, szamovár, pezsgő, ágy és még sok más - hátul pedig színpad. Tetején, a "címer helyén" döglött sirály lóg. Az első percben a Samrajevet játszó Gados Béla felakaszt a falra egy puskát. Ekkor gondoltam először arra, hogy most kéne hazamenni, itt minden el lett mondvaÉ Pedig akkor még nem tudtam, hogy az én helyemről színes falimaszatnak látszó valami egy Andrej Rubljov-darab - mondjuk, ezért érdemes volt maradni, mert aztán vetítettek is, és az szép volt.

Két különböző könyv, mégis mindegyik fedeléről ugyanaz a bevándorló család mered Manhattan épülő felhőkarcolóira valamikor a huszadik század elején. Ha az olvasó arra gondol, hogy már megint az íratlan szabályokat felrúgó, még egymás borítóit is gátlástalanul lemásoló hazai könyvkiadók egyik újabb vadkapitalista simlijével szembesül - ezúttal téved. Mind a Geopen, mind a Novella a lefordíttatott mű valamelyik angol nyelvű kiadásának borítóját vette át (az amerikai publikációt követően Kanadában és Nagy-Britanniában is piacra dobták őket), s nem tehetnek róla, hogy Cynthia Ozick 2004-ben napvilágot látott regényének egyik új kiadója a rengeteg fennmaradt fényképből éppen azt az egyet találta megfelelőnek, ami Mario Puzo először 1965-ben megjelent könyvének már több kiadásán is szerepelt. A fotó lenyúlása nyilván azért következett be, mert mindkét mű az amerikai irodalomban érthető okból külön kategóriának számító "bevándorlási regény" ('immigrant novel') műfajába tartozik, valamint mindegyik egy sokgyerekes família megpróbáltatásairól szól.

8 kis kritika

Dylan Carlson hírhedt figura: világszerte milliók ismerik a nevét, mert ő volt az, aki megvásárolta Kurt Cobainnek a shotgunt, amelylyel a deprimált ikon nem sokkal később fejbe lőtte magát. Haladóbb Nirvana-rajongók azt is tudják, hogy Carlson Cobain legjobb barátja, később pedig a heroinbeszállítója is volt, s hogy állítólag róla szól az In Bloom. Nick Broomfield félresikerült dokumentumfilmje (Kurt és Courtney, 1998) miatt a legtöbben halk szavú és eléggé lerobbant addiktként emlékezhetnek rá.

Ha létezik az elektronikus tánczenében olyan, hogy élő klasszikus, akkor Carl Craig a tökéletes példa rá: jó két évtizede alkot a pályán, ráadásul egyenletesen magas színvonalon. Sőt: méltatói szerint egyre jobban teljesít, ami a korábbi magaslatokat tekintve lenyűgöző teljesítmény. Carl Craig a klasszikus detroiti technó úgynevezett második generációjához tartozik, aki közvetlenül az alapító atyák (Juan Atkins, Derrick May) nyomdokaiban, vagy ha úgy tetszik, a szárnyaik alatt kezdte pályafutását - utóbbival együtt is dolgozott a technó/elektro/house történet egyik sosem halványuló remekének (Rhythim Is Rhythim: Strings Of Life) elkészítésében, még 1987-ben (ekkor volt tizennyolc éves!).

Az első verset még a Bögre azúr (1999) című első kötete megjelenése előtt olvastam Varró Dánieltől (a Lemondás és remény mint lesz a náthában eggyé volt az, az ÉS-ben). Rögtön feltűnt egyedi hangja: végre valaki, aki csúfot űz az önsajnáló-patetikus, nagyon komoly irodalmi hagyományból, kiemelkedő a verstechnikai felkészültsége, s nem agresszív, nem támad, hanem derűsen újragondolva utasít el valamit: játszik; a hagyománnyal, az elődökkel, a rímekkel és az olvasókkal. Ezt persze nemcsak én gondoltam így, a Bögre azúr nagy és megérdemelt sikert aratott kritikusok és olvasók körében egyaránt, s mindez mára evidenciává vált, a Varró-versek meg érettségi tétellé. Voltak azért olyan hangok is, mint például Orbán Ottóé (Verses levél Varró Dánielnek), amelyek hiányolták a súlyt ebből a költészetből, mondván, a szerző még fiatal, de majd megtanulja ő is az életet, "jön majd a próbatétel".

8 kis kritika