Zene

Nyolc kis kritika

Nem, nem a vasorrú bába anime verziójáról lesz szó, habár a semmiből új lemezét az asztalra csapó Yoko Onótól azért bent maradt a levegő.

Tom Jenkinson, alias Squarepusher egyike az utóbbi bő évtized legtudatosabb, egyben legkreatívabb zenekészítőinek. Amikor a kilencvenes évek közepén elkészítette első felvételeit (bemutatkozó anyagait, két 1994-es maxiját még Tom Jenkinsonként szignálta), a szerencsés, avatott keveseknek rögvest leesett az álluk.

Mihez kezdenek egy zsáner jeles képviselői az általuk is reprezentált műfaj általános kifulladása után? A stoner rock élharcosai leginkább a megszüntetve megőrzés gyakorlatával bíbelődnek.

Hermann von Loewenich, a Bajor Evangélikus Egyház püspöke bő tíz évvel ezelőtt Protestánsok egyház nélkül címmel nagy visszhangot keltő cikket írt (Lutherische Monatshefte, 1996. november). A dolgozatban a korábban negatív konnotációt hordozó "kultúrprotestáns" fogalmát kifejezetten pozitív értelemben használta, kisebb részben a társadalom véleményformáló (gazdasági, politikai, művészeti) elitjének lutheránus kötődésű tagjaira vonatkoztatta, nagyobb részben azokra a "lelki protestánsokra", akik egyházi kereteken kívül keresik a maguk evangéliumi hitét.

A 2005-ös - fiatal filmkészítőknek kiírt - Pécsi Nemzetközi Filmünnep fődíjas (Arany Benjámin), 2004-ben készült alkotása íme eljutott a "rendes" moziforgalmazásba is. Sőt, van hozzá egy kísérőfilm is: Csáki László Hajnóczy Péter novellájából forgatott rövidfilmje, A hangya és a tücsök (erről lásd keretes írásunkat).

Egy igaz történet... Pusoma Dénes kálváriáját aki akarja, ismerheti. A kellő terjedelemben pertraktálta a maga idején a sajtó, s nem olyan rég (2004-ben) dokumentumfilm is készült belőle (Komenczi Norbert munkája, a Daráló). Jelen mű értékeléséhez kénytelenség átismételni - egyébként is, jobb az ilyet nem elfelejteni, evidenciában tartani. Persze nem mintha annyira extrémül egyedi lenne...

Nyolc kis kritika

A több mint félszáz (többnyire) élő produkciót kínáló fesztiválprogramból a recenzens egyéb koncerttudósító feladatainak ellátása miatt csak csipegetni tudott, benyomása van, összképe nincs. A Tavaszi Fesztivál kellős közepébe szervezett rendezvényen a koncertek mellett filmvetítésekre és egy speciális, csoportosan elkövetett audiovizuális szőnyegbombázásra is sor került (Share), melynek során "dugjuk össze, amink van" (laptopok, kábelek, kütyük) alapon szervezett, a brigádszellem és az alkotómunka összeegyeztetését heroikusan megkísérlő akcióra láttunk példát.

Valamiért - nyilván merő lustaságból - hajlamosak vagyunk akként számon tartani, hogy a kisközösségi jófejfesztivál tipikusan cseh találmány, de illik említeni szinte ugyanazzal a lélegzettel Emir Kusturica nevét is, gyorsan hozzátéve, hogy nem véletlenül, hisz a majsztor a FAMU-n (Filmová a Televizní Fakulta Akademie Múzickych Umení v Praze) tanulta a filmkészítést, épp akkor, amikor arrafelé pont ez a módi járta. Ha most is ilyesmivel hozakodnánk elő, biztos nem járnánk messze az igazságtól: a falusi vasúti bohóckodás kétségkívül nem esik messze mondottak működési területétől.

Elnézve a nem kereskedelmi szándékokkal fogant játékfilm-természetű mozgóképek szerencsétlen sorsát, tényleg nem sok választás marad, mint lépcsőjelenet-váltás. Fennáll a lehetősége annak, hogy ez most bevégeztetett...

Az Elek Dóra vezetésével 1998-ban alakult társulat sérült embereknek teremt lehetőséget a profi színjátszásra. Volt előttük nemzetközi példa, de mégsem könnyű építkezés ez egy olyan világban, ahol nem elfogadott, hogy például az érzelmek terén egy szerényebb értelmi képességgel élő ember is eligazodik. Ráadásul anélkül, hogy szégyellné a szenvedélyt, a kedvességet, tehát megtanult volna "színészkedni".

A fülszöveget író Marno János nagy bizalommal van a fiatal, elsőkötetes költő iránt, amikor azt írja, hogy "ennek a költészetnek egészen perdöntő következményei lesznek a mára egészen elhangulatiasodott honi lírában".