Jacques Roubaud: Költészet és emlékezet. Leoprepész fiának találmánya A szerzõ öt leckében, egyfajta "posztmenóniánus mese" keretében igyekszik összefoglalni a mnemotechnika kultúrtörténetét Arisztotelésztõl kezdve Platónon, Gesualdón és Hooke-on keresztül egészen napjainkig, beleértve a 20-as évek szovjet neurológiai kutatásait is. Hipotéziseit mintegy stílusgyakorlatokba oltva, példák és (ál)szemelvények segítségével vezeti el állításáig, miszerint a költészet a nyelv emlékezete, illetve a nyelv általi emlékezet. Útközben olyan alapkérdéseket fogalmaz meg, mint hogy "Van-e a költészetnek gyakorlati haszna?", fõként a par excellence emlékezet nélküli XX. század után. És bár Arisztotelész Metafizikája óta tudjuk, hogy a költészet nem gondolkodik, azaz "alapvetõen nem támaszkodik a gondolatra", semelyikünk sem merne olyan merész álaxiómákat megfogalmazni, mint hogy "a költészet nem mond semmit". Azaz, akárcsak az emlékezés folyamata, a költészet sem más, mint az artes memoriae két alappillérére, a helyre és a képre (idea) épülõ egyedi és átadhatatlan jelrendszer. És hogy ki Leoprepész fia? Khioszi Szimonidész, aki elsõként tekintette a költészetet afféle mesterségnek.
Nem könnyû, de a látszat ellenére igen szórakoztató olvasmány. Sajnos kicsit megfordult a sorrend, az elmélettel kezdünk, mielõtt még kötet formájában megismerhetnénk Jacques Roubaud, a költõ munkáit.
- molnárzsófi -
Fordította Seláf Levente. Typotex, 2007, 227 oldal, 2200 Ft
*****
30Y: Semmi szédítõ magasság Itt az ideje, hogy továbblépjünk a már kissé unalmas és közhelyszerû Kispál-analógián, amely minduntalan elõkerül a 30Y-ról szóló kritikákban, felületes véleményekben. Mert a hivatalosan második (a legelsõ, szerzõi kiadásban megjelent Egy perccel tovább lemezanyagnyi koncertfelvétel volt a korai számokból) nagylemezét kiadó zenekarnak majdnem teljesen sikerült elrugaszkodnia a 2006-os bemutatkozáson (Csészényi tér) még erõsen érezhetõ "pécsi száltól". Mostanra beérett a szombathelyi buszjáratról elnevezett ötös - nem túlzás azt állítani, hogy Beck Zoltán és zenekara megtalálta a saját hangját. Az új lemezt szolid elektronika, keményebb, már-már stonerbe hajló megszólalás, és a különbözõ külföldi zenekarok hatásait saját képre formáló attitûd jellemzi. Mert bizony szép számmal vannak nyilvánvaló hatások: Queens Of The Stone Age vagy Franz Ferdinand (Dadog), Muse (Pont úgy kezdem el), vagy éppen a Blur (fõként a nagyszerû vokálok miatt: Mámorba táncba). A gyermekkórussal megtámogatott Respekt címû dalban pedig nyíltan fel is vállalják ezt: méltó tisztelgés ez a dal a nagy elõdök - elsõsorban a Pearl Jam - elõtt. A lemez második felében külön érdem, hogy a számok szinte szünet nélkül követik egymást (feszes átkötésekkel), a végén pedig egy katartikus víziót kapunk szüreteléssel, disznóvágással (a Mentés másként címet a Tudósok már ellõtte egyébként, de annyi baj legyen). Csak a szöveg hagy némi kívánnivalót maga után: a gyakran erõltetett sorkitöltés és az enjambement kicsit túlzásba vitt használata miatt vonunk le egy csillagot.
Hó Márton
CLS, 2007
****
Fischer Ádám vezényelte a Magyar Rádió zenekarát és kórusát azon a nagycsütörtöki esten, melyen a közönség még egy szórófecnit sem kapott a mûsorról. Hogy Mozart Requiemje nem szorul magyarázatra, az talán még érthetõ. De Szofia Gubajdulina, noha máshol korunk egyik legnagyobb zeneszerzõjének számít, nálunk az avantgárd képviselõje, és ennek megfelelõen ismeretlen. Pedig az 1931-ben, az akkori Tatár Köztársaságban született, ma Németországban élõ hölgy Hét szó címû, vonószenekarra, szólócsellóra és bajánra (ez amolyan "orosz" tangóharmonika) írt, nagyjából félórás mûve erõsen kapcsolódik a hagyományhoz. A darabot Heinrich Schütz (1585-1672) Krisztus hét szava a kereszten ("Mein Gott, warum hast du mich verlassen?") címû kantátája ihlette, (egyik témáját idézi is), ám Gubajdulinánál ez a kétségbeesett üvöltés csak a mû centruma és leghosszabb tétele, melyhez további hat lidércnyomás csatlakozik. A misztikusan szenvedélyes, Pilinszky és Kurtág gesztusaira emlékeztetõ csodálatos mûvet Varga Tamás (cselló) és Owen Murray (baján) tökéletes ihletettséggel és elhivatottsággal játszotta, nem zavartatva magát a közönség szinte bestiális viselkedésétõl, mely hörghurutrohamokban, csörgésben, dobogásban tetõzött.
A Mozart Requiem Krisztus halotti miséjének hatott ezek után. Fischer Ádám félelmetes indulatokkal dirigálta a zenét, mely most arról a dührõl szólt, mely a halál láttán elfogja a halandó embert. A Kyrie fúgája szinte dörömbölt az ég boltozatján, a Dies irae látomása szinte Isten elleni lázadásnak hatott: nem, nem akarunk meghalni! És még a szelíd Lacrimosa utolsó szavai is inkább követelésnek, mint alázatos kérésnek hangzottak. A szólisták (Csereklyei Andrea, Meláth Andrea, Fekete Attila, Kovács István) csak érintõlegesen értették meg Fischer felháborodását a halál iszonyatától, ellenben a kórus és a zenekar teljes szívû partnernek bizonyult.
- csont -
Zeneakadémia, április 5.
****
Napfény Gyufásskatulyányi ûrhajó tol maga elõtt egy bolygónyi bombát. Amióta ûr az ûr (a mûfaji big bang természetesen Lucas Star Warsa volt), így kell a szép fehér vásznon science fictiont indítani. A nagy fekete semmi és a benne utat törõ óriás géptest érzékletes bemutatásával. A témára Mel Brooks is elkészítette a maga paródiáját, az õ csillagrombolója azonban csak suhant és csak suhant szép komótosan, s mint egy végtelenített díszlet, egyáltalán nem akart véget érni. Bár Danny Boyle szörnyen komolyan veszi magát és a világûrt, melyben megmerítkezik, mégis Brooks ûrhajósgegjének szelleme kísért a filmjében. Repül a kis hajó, ki tudja, hol áll megÉ Mentségére legyen mondva, Boyle hamar elõáll a farbával: a Nap elõtt nincs kiszállás, és oda sem barnulni igyekszik a legénység (Cillian Murphy és Michelle Yeoh tudósokkal megerõsítve), hanem azért, hogy kioldja a hajóra kötött robbanóanyagot. A népszerû filozófiai tétel megdõlni látszik, ezúttal ugyanis nem az utazás, hanem csakis a végcél számít. Amennyiben a válogatott tudományos csapat dolgavégezetlenül tér vissza, örök villanyoltás és annyi: a Nap záros határidõn belül bemondja az unalmast. Hogy lesz-e egyáltalán visszaút, arról nem illik, hogy mely sci-fik idéztetnek meg az utazás során, arról meg nem érdemes beszámolni, bár mindenféle feszültségforrás híján még mindig a kikacsingatások összeszámlálása tûnik a leghasznosabb elfoglaltságnak. Ami jó, az maga a hajó, ám, mint már említettük, komoly, filozófiai tartalmaktól sem mentes mozi vagyunk, melyben nem lehet kizárólag a suhanásra építeni.
- kg -
Az InterCom bemutatója
**
Gergye Krisztián a GK-Impersonators neogót lelkületû fõlaboránsa hullámzó teljesítményû, ám különleges alkotó. Legújabb darabjának címe: T.E.S.T., és ebben is a test esztétikájával foglalkozik makacsul. Hét nõi smink, haj, ruha és izomkonstrukció mutatja be a szexualitás, az aszketizmus, a fiatalság és a pusztulás igen hatásos képeit. Hét rövid szóló, különféleképpen izgalmasak, de Frankenstein menyasszonyai apró kézremegtetéseikben, vadító lábujj-játékaikban is mindannyian hitelesek. Néhányan közülük nem Gergye saját, már "megfertõzött" társulatából valók, hanem a Közép-Európa Táncszínház eltérõ karakterû, egykor "boldog és szép" táncosai. Már a fények és Schnittke indulatos, érzelmes, ám nem szentimentális zenéje is sejteti, hogy a test és hozzávalói, például Béres Móni szuper, viktoriánus-avantgárd jelmezei itt az õrjítõ bezártság kellékei.
Gresó Nikoletta önmagába forduló lökött gésát alakít, Virág Melindának a meztelen háta a fõszereplõ, az izmok és a csontok játéka hátborzongatóan nemtelen, a bájos Blaskó Borbála a veszett kutya szerepében vonyít. Négyesi Móni maga a megrontott ártatlanság, döbbenetes, neurotikus pornójelenetet rögtönöz. A csapat legidõsebb táncosa, Farkas Katalin újabb ajándék: csábít, aztán pusztul szemlátomást, halálhörög. Domokos Flóra kisfiús, de makacs démon, Hargitai Mariann jórészt a hajával játszik halálosan komolyan. Az egész rendkívül feszült, drámai, a színpadon kívül levõk visszafojtott lélegzete is érezhetõ. A végén felvillanó képekben kapunk tartalomjegyzéket, hogy ne felejtsünk, mert a megszenvedett mûvészek kihagyják a tapsrendet. Renitens és felrázó elõadás.
- sisso -
MU Színház, április 7.
*****
Amon Tobin: The Foley Room Képzeljük el, hogy valaki Amon Adonai Santos de Araujo Tobin néven születik Rio de Janeiró-ban, és mégsem focista lesz belõle, hanem híres és megbecsült elektronikus zenekészítõ. Márpedig éppen ez történt a kis Tobinnal, aki már igen ifjú korában átköltözött Nagy-Britanniába, ahol sok-sok bluest, dzsesszt meg hiphopot hallhatott, majd - elõször még Cujo néven - nekilátott zenéket barkácsolni. Számos EP és egy nagylemez elkészülte után szépen le is szerzõdött a Ninja Tune kiadóhoz, ahol azután sorra jelentek meg nagylemezei - immár saját neve alatt. Tobin védjegye a hihetetlenül kifinomult, rafinált hangmintahasználat, melynek gyümölcseként megejtõen atmoszferikus kompozíciók születnek: már felhasznált nyersanyagai között is sok a filmzene, a kész nyersanyagot meg szinte rögvest el is lehetne adni. Alig meglepõ, de dolgozik megrendelésre is: legutóbb például a Taxidermiához alkotott zenét. Új albuma (The Foley Room) a legjobbak közül való: határozott, egységes koncepció, nagyívû zenei elképzelések, izgalmas ritmikai megoldások jellemzik a legfrissebb Tobin-hanganyagot, amit akár kerek, zenés történetként is hallgathatunk. Az elsõ szám (melyet a Kronos Quartet társaságában rögzített) rögvest berángat a dzsungelbe, a másodikkal (Esther S) máris egy road-movie közepére érkeztünk. Hol érdes, hol szinte már finomra polírozott hangkollázsok követik egymást, de a fülünket egy pillanatig sem hagyja nyugodni a zene. S még egy örömhír a végére: április 17-én az A38-on a brazil maestro személyesen mutatja be az új album anyagát a honi publikumnak.
- minek -
Ninja Tunes/Neon Music 2007
****
Lawrence Block A betörõ, aki Spinozát olvasott címû bûnregénye folytatja a szerzõ remek besurranó tolvajos sorozatát. Bernie Rhodenbarr (lehet ilyen névvel gyilkolni?) megveti az erõszakot, ám a kulinária és a hedonizmus örömeitõl esze ágában sincs tartózkodni, ezért szerényen jövedelmezõ antikváriusi tevékenysége mellett olykor kénytelen behatolni idegen lakásokba. Ám eközben folyvást gyilkosságokba botlik, és mivel többnyire õ az alaptalanul gyanúsított, a betörés mellett kénytelen elvégezni a nyomozást is, melyben tisztázza önmagát, leleplezve ezzel egyidejûleg a nagyobb bûnösöket. Szóval Bernie nemcsak Spinozát ismeri, de Schopenhauert is (fel is bukkan a 161. lapon), aki szerint a legalitás kikényszeríthetõ, ám a moralitás nem. Mindezt már megírtuk (Magyar Narancs, 2006. augusztus 4.), és nincs okunk, hogy mást mondjunk, hiszen a frissen kijött Block-kötet éppen olyan, mint elõdei. Ezúttal egy rendkívül ritka érme körül pörögnek az események, a megoldás pedig Agatha Christie híres, minden rejtélyt megmagyarázó, nagy zárótablóit idézi, ám a helyszín ezúttal nem egy vidéki angol kastély könyvtárszobája, hanem egy brooklyni templom, az áldozat, Abel Crowe búcsúztatásán. Bernie az eszét és a humorát használja, és metszõ gúnnyal szól Robert B. Parker krimijeinek Spencer nevû nyomozójáról, "aki keresztneve hiányát fizikai erejével pótolta". Mélyen etikus bûnregény, remek dialógusokkal, finom bölcsességgel, melyet Varga Bálint konzseniális fordításában élvezhetünk.
- banza -
Agave könyvek, 2007, 190 oldal, 2280 Ft
*****
Az utolsó skót király Mostanság lelkiismeretes filmkészítõk hada munkálkodik azon, hogy az Afrikában fellelhetõ konfliktusgócok problémáiról valamicskét megértessen az egyéb kontinensek mozizó laikusaival. Láttunk már õszintének mondott ruandai genocídiumfeldolgozást és dokumentumfilmnek álcázott osztrák szociohorrort a zavarosban halászó európai vendéglátóiparról, sõt egy újabb végzetes menet erejéig még Ralph Fiennest is sikerült visszarángatni a kontinensre. Hollywoodi oldalról nézve sem túl rózsás a helyzet: a fegyvernepper Nicolas Cage barátságosan militáns és fájóan üres akciószösszenete és az aviátor újabb mélyrepülése Sierra Leonéban inkább a sztárokkal terhelt öntömjénezésrõl, mintsem a kiszipolyozott helybéliek sorsáról regélt. A helyismereti kurzus ezúttal Idi Amin Ugandájába kalauzol. Forest Whitaker szimpátiakeltõ aktori iparkodása (Oscart kapott érte nemrég) nyomán a mû címe akár az ember a diktátor mögött is lehetne. Neki köszönhetõen a sötét gazfickó személyérõl sokat, a rendezõ hibájából adódóan a hetvenes évek ugandai rémálmáról szinte alig tudunk meg bármit is. A humánummal és ördögi bájjal már-már szeretnivaló ostoba nagyvadként megjelenített "uralkodó" láttán néhol kérdéses, hogy vajon rajongói CV-filmet, vagy a hangját bizonytalanul keresgélõ igényes kommersz mozit nézünk. A valós történéseket nagyszámú fiktív mesével (ilyen a szerelmetes házi doktor és az Amin-hárem egyik asszonya közötti felesleges liezon) hígító produkció brutális fináléja láttán még Bruce Willis homlokáról is legördülne egy izzadságcsepp.
Balázs Áron
Az InterCom bemutatója
***
