Egérutak (Három új stoner rock lemez)

  • Greff András
  • 2007. április 12.

Zene

Mihez kezdenek egy zsáner jeles képviselői az általuk is reprezentált műfaj általános kifulladása után? A stoner rock élharcosai leginkább a megszüntetve megőrzés gyakorlatával bíbelődnek.
Mihez kezdenek egy zsáner jeles képviselői az általuk is reprezentált műfaj általános kifulladása után? A stoner rock élharcosai leginkább a megszüntetve megőrzés gyakorlatával bíbelődnek.

Fu Manchu: We Must Obey A stílusalapító Kyuss 1995-ös felbomlása óta kétségtelenül a dél-kaliforniai Fu Manchu számít a stoner rock zenekarnak. Lassan húsz éve gyűri az ipart, de minálunk a mai napig nem nagyon van tábora - legföljebb egy kisebb maroknyi reménytelen eszképista rajong érte rendületlenül, ami persze érthető, hiszen a Fu Manchu beszívott, nemtörődöm és fénygazdag zenéje valóban egészen más világból szól; olyan helyről, ahol az utcákon falatnyi bikinit és szörfdeszkát hordanak az emberek, nem pedig olyan arcot, mintha éppen most ültek volna bele egy szálkás fahasábba. Nagyszerű korai lemezeit (Daredevil, In Search Of...) én is eléggé bírtam, aztán elkezdett zavarni, hogy a zenekar voltaképp folyamatosan ugyanazt a számot játssza, Scott Hill - halál komolyan - tök ugyanazt az énekdallamot kántálja el harmincadszorra is, mindezt sohasem változó, noha elvitathatatlanul sajátos hangzással. No persze a hűséges fanok bizonyára éppen ezért a változatlanságért is rajonganak - a vonatkozó fórumok (lásd például a www.stonerrock.com-ot) tanúsága szerint legalábbis ők aztán elég rossz néven vették kedvencük közelmúltbéli reformkísérletét. Az előző lemezen (Start The Machine, 2004) ugyanis kifehéredett a hangkép, hovatovább a fiúk nagyot farolva visszakanyarodtak a serdülőéveiket meghatározó hardcore-punkhoz. Ennyi változástól mintha maguk a zenészek is megrettentek volna, úgyhogy a We Must Obey-en a négyes most kicsit visszatáncol: voltaképp egy tisztességes (lendületes, direkt, helyenként meglepően indulatos) punklemezt hallunk, de a gitárok (Wah és Fuzz pedálokkal megvadított) megszólalása ezúttal azért jobban ízesül a pszichedelikus zsánerszabályokhoz. Ebben a kevercsben határozottan van fantázia, s a négyes alighanem további hosszú és boldog éveket fog még kipárnázni a tökéletesítésével - nálam mindazonáltal, ha kérhetném, majd akkor csengessen, ha már nem csupán a játékidő mintegy harmadát képes kitölteni igazán karakteres számokkal. (Century Media, 2007) ***

Clutch: From Beale Street To Oblivion Ez a marylandi zenekar éppen azzal robbantott három évvel ezelőtt, hogy képes volt eredeti, tömör és egytől egyig megjegyezhető, sőt egyenesen felejthetetlen dalokkal kibélelni egy egész nagylemezt (Blast Tyrant - ha nem ismerik még, tényleg ne hagyják ki). Elég kínos, de az utóbbi öt-hat évben ez rajtuk kívül talán csak a Queens Of The Stone Age-nek jött össze a formátlan koszolásba egyre inkább beleájuló műfajban. Sajnos a Clutchnak is csak egyszer sikerült a nagy dobás: már a sietősen kiadott folytatáson (Robot Hive/Exodus, 2005) sem valósult meg ismét, ezen az új lemezen pedig már a cél is eleve egészen más. A blues történetének szignifikáns memphisi helyszínére mutató lemezcím meglehetősen beszédes, s a tizenkét szám be is váltja az ígéretet: a Blast Tyrant kortalan és izgága rakendrollja a múlté, a Beale Street a lassítás albuma, egyúttal maga az ordas retró - amit hallunk, vérbeli pocakos-trapézgatyás hippizene. Én persze olyan vagyok, mint Eric Cartman a South Parkban: ki nem állhatom a hippiket - így aztán elég sokat elárul a Clutch tehetségéről, hogy végül is, néhány kör után immár mégiscsak kezdem beadni a derekam. És nem csak Neil Fallon pernahajder énekstílusa miatt, amelyért mindig is odáig voltam, és ami szerencsére változatlan maradt. Hanem azért, mert az immár Hammond-orgonát is bugyogtató Clutch nem a reménytelen másodvonal közhelyes maszatolásával hozakodott elő, hanem jobbára egészen fifikás témák körül kering. Ez a keringő persze cammogós, tunya, s ez az attitűd meglehetősen ragadós: a Beale Street negyvennyolc zavartalan percet biztosít arra, hogy nagyot dagonyázhassunk az oly jóleső mihasznaságban. (Drt, 2007) ****

Alabama Thunderpussy: On Fire A jó nevű richmondi zenekar hatodik lemezén a whiskyszagú, "déltérségi" (értsd: vörös nyakú suttyó) stoner metálosítására tesz kísérletet, mégpedig káprázatos sikerrel. Az On Fire egy igen figyelemreméltó szubzsáner, a kardozós-baszós-partraszállós gitárzene kimagasló teljesítménye, az összes szükséges rekvizitummal, úgy is, mint bujtogatásra alkalmas riffek, heroikus szólók és persze az elmaradhatatlan kis- és nagytercek, azaz a pátoszteremtő ornamentika. A zenei alap az elejétől a végéig igen erős, ám a lemez kvalitásáért elsősorban mégiscsak az énekes szavatol. Kyle Thomas a New Orleans-i metálvilág érdekes alakja: talán az egyetlen az onnan kiemelkedett muzsikusok közül, akit nem lehet könynyen összekeverni a Central City szakadt narkósaival, sőt kimondottan visszafogott, mondhatni jól nevelt figura. Gyermekkorában klasszikus zenei képzésben részesült, aztán előbb a 90-es évek metálhangzását alapvetően befolyásoló Exhorderrel, majd a hetvenes évek rockját modernizáló Floodgate-tel készített kiváló, ám inkább csak szűkebb körben elismert albumokat. Lemezen, ha jól számolom, tizenegy éve (Floodgate: Penalty) lehetett utoljára hallani - mit mondjak, nekem kifejezetten hiányzott. Thomas ugyanis olyan, mint amilyen Chris Cornell volt még a Soundgarden idején: képes friss energiával csordultig telíteni azt az éneklési módot, amely a klasszikus hardrock- és metáltrubadúrok (Ian Gillan, Ronnie James Dio, Rob Halford és társaik) sajátja volt. Óriási hang, óriási dallamok, irdatlan lemez. (Relapse, 2007) *****

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van.