Egérutak (Három új stoner rock lemez)

  • Greff András
  • 2007. április 12.

Zene

Mihez kezdenek egy zsáner jeles képviselői az általuk is reprezentált műfaj általános kifulladása után? A stoner rock élharcosai leginkább a megszüntetve megőrzés gyakorlatával bíbelődnek.
Mihez kezdenek egy zsáner jeles képviselői az általuk is reprezentált műfaj általános kifulladása után? A stoner rock élharcosai leginkább a megszüntetve megőrzés gyakorlatával bíbelődnek.

Fu Manchu: We Must Obey A stílusalapító Kyuss 1995-ös felbomlása óta kétségtelenül a dél-kaliforniai Fu Manchu számít a stoner rock zenekarnak. Lassan húsz éve gyűri az ipart, de minálunk a mai napig nem nagyon van tábora - legföljebb egy kisebb maroknyi reménytelen eszképista rajong érte rendületlenül, ami persze érthető, hiszen a Fu Manchu beszívott, nemtörődöm és fénygazdag zenéje valóban egészen más világból szól; olyan helyről, ahol az utcákon falatnyi bikinit és szörfdeszkát hordanak az emberek, nem pedig olyan arcot, mintha éppen most ültek volna bele egy szálkás fahasábba. Nagyszerű korai lemezeit (Daredevil, In Search Of...) én is eléggé bírtam, aztán elkezdett zavarni, hogy a zenekar voltaképp folyamatosan ugyanazt a számot játssza, Scott Hill - halál komolyan - tök ugyanazt az énekdallamot kántálja el harmincadszorra is, mindezt sohasem változó, noha elvitathatatlanul sajátos hangzással. No persze a hűséges fanok bizonyára éppen ezért a változatlanságért is rajonganak - a vonatkozó fórumok (lásd például a www.stonerrock.com-ot) tanúsága szerint legalábbis ők aztán elég rossz néven vették kedvencük közelmúltbéli reformkísérletét. Az előző lemezen (Start The Machine, 2004) ugyanis kifehéredett a hangkép, hovatovább a fiúk nagyot farolva visszakanyarodtak a serdülőéveiket meghatározó hardcore-punkhoz. Ennyi változástól mintha maguk a zenészek is megrettentek volna, úgyhogy a We Must Obey-en a négyes most kicsit visszatáncol: voltaképp egy tisztességes (lendületes, direkt, helyenként meglepően indulatos) punklemezt hallunk, de a gitárok (Wah és Fuzz pedálokkal megvadított) megszólalása ezúttal azért jobban ízesül a pszichedelikus zsánerszabályokhoz. Ebben a kevercsben határozottan van fantázia, s a négyes alighanem további hosszú és boldog éveket fog még kipárnázni a tökéletesítésével - nálam mindazonáltal, ha kérhetném, majd akkor csengessen, ha már nem csupán a játékidő mintegy harmadát képes kitölteni igazán karakteres számokkal. (Century Media, 2007) ***

Clutch: From Beale Street To Oblivion Ez a marylandi zenekar éppen azzal robbantott három évvel ezelőtt, hogy képes volt eredeti, tömör és egytől egyig megjegyezhető, sőt egyenesen felejthetetlen dalokkal kibélelni egy egész nagylemezt (Blast Tyrant - ha nem ismerik még, tényleg ne hagyják ki). Elég kínos, de az utóbbi öt-hat évben ez rajtuk kívül talán csak a Queens Of The Stone Age-nek jött össze a formátlan koszolásba egyre inkább beleájuló műfajban. Sajnos a Clutchnak is csak egyszer sikerült a nagy dobás: már a sietősen kiadott folytatáson (Robot Hive/Exodus, 2005) sem valósult meg ismét, ezen az új lemezen pedig már a cél is eleve egészen más. A blues történetének szignifikáns memphisi helyszínére mutató lemezcím meglehetősen beszédes, s a tizenkét szám be is váltja az ígéretet: a Blast Tyrant kortalan és izgága rakendrollja a múlté, a Beale Street a lassítás albuma, egyúttal maga az ordas retró - amit hallunk, vérbeli pocakos-trapézgatyás hippizene. Én persze olyan vagyok, mint Eric Cartman a South Parkban: ki nem állhatom a hippiket - így aztán elég sokat elárul a Clutch tehetségéről, hogy végül is, néhány kör után immár mégiscsak kezdem beadni a derekam. És nem csak Neil Fallon pernahajder énekstílusa miatt, amelyért mindig is odáig voltam, és ami szerencsére változatlan maradt. Hanem azért, mert az immár Hammond-orgonát is bugyogtató Clutch nem a reménytelen másodvonal közhelyes maszatolásával hozakodott elő, hanem jobbára egészen fifikás témák körül kering. Ez a keringő persze cammogós, tunya, s ez az attitűd meglehetősen ragadós: a Beale Street negyvennyolc zavartalan percet biztosít arra, hogy nagyot dagonyázhassunk az oly jóleső mihasznaságban. (Drt, 2007) ****

Alabama Thunderpussy: On Fire A jó nevű richmondi zenekar hatodik lemezén a whiskyszagú, "déltérségi" (értsd: vörös nyakú suttyó) stoner metálosítására tesz kísérletet, mégpedig káprázatos sikerrel. Az On Fire egy igen figyelemreméltó szubzsáner, a kardozós-baszós-partraszállós gitárzene kimagasló teljesítménye, az összes szükséges rekvizitummal, úgy is, mint bujtogatásra alkalmas riffek, heroikus szólók és persze az elmaradhatatlan kis- és nagytercek, azaz a pátoszteremtő ornamentika. A zenei alap az elejétől a végéig igen erős, ám a lemez kvalitásáért elsősorban mégiscsak az énekes szavatol. Kyle Thomas a New Orleans-i metálvilág érdekes alakja: talán az egyetlen az onnan kiemelkedett muzsikusok közül, akit nem lehet könynyen összekeverni a Central City szakadt narkósaival, sőt kimondottan visszafogott, mondhatni jól nevelt figura. Gyermekkorában klasszikus zenei képzésben részesült, aztán előbb a 90-es évek metálhangzását alapvetően befolyásoló Exhorderrel, majd a hetvenes évek rockját modernizáló Floodgate-tel készített kiváló, ám inkább csak szűkebb körben elismert albumokat. Lemezen, ha jól számolom, tizenegy éve (Floodgate: Penalty) lehetett utoljára hallani - mit mondjak, nekem kifejezetten hiányzott. Thomas ugyanis olyan, mint amilyen Chris Cornell volt még a Soundgarden idején: képes friss energiával csordultig telíteni azt az éneklési módot, amely a klasszikus hardrock- és metáltrubadúrok (Ian Gillan, Ronnie James Dio, Rob Halford és társaik) sajátja volt. Óriási hang, óriási dallamok, irdatlan lemez. (Relapse, 2007) *****

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.

Szenes Zoltán volt vezérkari főnök: A NATO-nak át kell vennie a drónvédelemmel kapcsolatos ukrán tapasztalatokat

A NATO alapvetően jól reagált az orosz csali drónok lengyelországi berepülésére, de az eset rávilágít arra, hogy a szövetség még nem készült fel a dróntámadásokra. A NATO-t politikai széttagoltsága is hátrányba hozza az orosz hibrid hadviselés elleni védekezésben – erről is beszélt nekünk a védelmi szövetség déli parancsnokság volt logisztikai főnöke.

„Előbb lövetem le magam, mint hogy letérdeljek”

Györfi Mihály szolnoki ellenzéki polgármester szerint a parlamentben „a mindent megszavazunk Orbán Viktornak” című politikai komédia folyik. A politikus úgy látja, ennek az lesz a végeredménye, hogy bár a magyar társadalom nem szereti a politikai mészárlást, ha kell, jövőre megteszi.