Egérutak (Három új stoner rock lemez)

  • Greff András
  • 2007. április 12.

Zene

Mihez kezdenek egy zsáner jeles képviselői az általuk is reprezentált műfaj általános kifulladása után? A stoner rock élharcosai leginkább a megszüntetve megőrzés gyakorlatával bíbelődnek.
Mihez kezdenek egy zsáner jeles képviselői az általuk is reprezentált műfaj általános kifulladása után? A stoner rock élharcosai leginkább a megszüntetve megőrzés gyakorlatával bíbelődnek.

Fu Manchu: We Must Obey A stílusalapító Kyuss 1995-ös felbomlása óta kétségtelenül a dél-kaliforniai Fu Manchu számít a stoner rock zenekarnak. Lassan húsz éve gyűri az ipart, de minálunk a mai napig nem nagyon van tábora - legföljebb egy kisebb maroknyi reménytelen eszképista rajong érte rendületlenül, ami persze érthető, hiszen a Fu Manchu beszívott, nemtörődöm és fénygazdag zenéje valóban egészen más világból szól; olyan helyről, ahol az utcákon falatnyi bikinit és szörfdeszkát hordanak az emberek, nem pedig olyan arcot, mintha éppen most ültek volna bele egy szálkás fahasábba. Nagyszerű korai lemezeit (Daredevil, In Search Of...) én is eléggé bírtam, aztán elkezdett zavarni, hogy a zenekar voltaképp folyamatosan ugyanazt a számot játssza, Scott Hill - halál komolyan - tök ugyanazt az énekdallamot kántálja el harmincadszorra is, mindezt sohasem változó, noha elvitathatatlanul sajátos hangzással. No persze a hűséges fanok bizonyára éppen ezért a változatlanságért is rajonganak - a vonatkozó fórumok (lásd például a www.stonerrock.com-ot) tanúsága szerint legalábbis ők aztán elég rossz néven vették kedvencük közelmúltbéli reformkísérletét. Az előző lemezen (Start The Machine, 2004) ugyanis kifehéredett a hangkép, hovatovább a fiúk nagyot farolva visszakanyarodtak a serdülőéveiket meghatározó hardcore-punkhoz. Ennyi változástól mintha maguk a zenészek is megrettentek volna, úgyhogy a We Must Obey-en a négyes most kicsit visszatáncol: voltaképp egy tisztességes (lendületes, direkt, helyenként meglepően indulatos) punklemezt hallunk, de a gitárok (Wah és Fuzz pedálokkal megvadított) megszólalása ezúttal azért jobban ízesül a pszichedelikus zsánerszabályokhoz. Ebben a kevercsben határozottan van fantázia, s a négyes alighanem további hosszú és boldog éveket fog még kipárnázni a tökéletesítésével - nálam mindazonáltal, ha kérhetném, majd akkor csengessen, ha már nem csupán a játékidő mintegy harmadát képes kitölteni igazán karakteres számokkal. (Century Media, 2007) ***

Clutch: From Beale Street To Oblivion Ez a marylandi zenekar éppen azzal robbantott három évvel ezelőtt, hogy képes volt eredeti, tömör és egytől egyig megjegyezhető, sőt egyenesen felejthetetlen dalokkal kibélelni egy egész nagylemezt (Blast Tyrant - ha nem ismerik még, tényleg ne hagyják ki). Elég kínos, de az utóbbi öt-hat évben ez rajtuk kívül talán csak a Queens Of The Stone Age-nek jött össze a formátlan koszolásba egyre inkább beleájuló műfajban. Sajnos a Clutchnak is csak egyszer sikerült a nagy dobás: már a sietősen kiadott folytatáson (Robot Hive/Exodus, 2005) sem valósult meg ismét, ezen az új lemezen pedig már a cél is eleve egészen más. A blues történetének szignifikáns memphisi helyszínére mutató lemezcím meglehetősen beszédes, s a tizenkét szám be is váltja az ígéretet: a Blast Tyrant kortalan és izgága rakendrollja a múlté, a Beale Street a lassítás albuma, egyúttal maga az ordas retró - amit hallunk, vérbeli pocakos-trapézgatyás hippizene. Én persze olyan vagyok, mint Eric Cartman a South Parkban: ki nem állhatom a hippiket - így aztán elég sokat elárul a Clutch tehetségéről, hogy végül is, néhány kör után immár mégiscsak kezdem beadni a derekam. És nem csak Neil Fallon pernahajder énekstílusa miatt, amelyért mindig is odáig voltam, és ami szerencsére változatlan maradt. Hanem azért, mert az immár Hammond-orgonát is bugyogtató Clutch nem a reménytelen másodvonal közhelyes maszatolásával hozakodott elő, hanem jobbára egészen fifikás témák körül kering. Ez a keringő persze cammogós, tunya, s ez az attitűd meglehetősen ragadós: a Beale Street negyvennyolc zavartalan percet biztosít arra, hogy nagyot dagonyázhassunk az oly jóleső mihasznaságban. (Drt, 2007) ****

Alabama Thunderpussy: On Fire A jó nevű richmondi zenekar hatodik lemezén a whiskyszagú, "déltérségi" (értsd: vörös nyakú suttyó) stoner metálosítására tesz kísérletet, mégpedig káprázatos sikerrel. Az On Fire egy igen figyelemreméltó szubzsáner, a kardozós-baszós-partraszállós gitárzene kimagasló teljesítménye, az összes szükséges rekvizitummal, úgy is, mint bujtogatásra alkalmas riffek, heroikus szólók és persze az elmaradhatatlan kis- és nagytercek, azaz a pátoszteremtő ornamentika. A zenei alap az elejétől a végéig igen erős, ám a lemez kvalitásáért elsősorban mégiscsak az énekes szavatol. Kyle Thomas a New Orleans-i metálvilág érdekes alakja: talán az egyetlen az onnan kiemelkedett muzsikusok közül, akit nem lehet könynyen összekeverni a Central City szakadt narkósaival, sőt kimondottan visszafogott, mondhatni jól nevelt figura. Gyermekkorában klasszikus zenei képzésben részesült, aztán előbb a 90-es évek metálhangzását alapvetően befolyásoló Exhorderrel, majd a hetvenes évek rockját modernizáló Floodgate-tel készített kiváló, ám inkább csak szűkebb körben elismert albumokat. Lemezen, ha jól számolom, tizenegy éve (Floodgate: Penalty) lehetett utoljára hallani - mit mondjak, nekem kifejezetten hiányzott. Thomas ugyanis olyan, mint amilyen Chris Cornell volt még a Soundgarden idején: képes friss energiával csordultig telíteni azt az éneklési módot, amely a klasszikus hardrock- és metáltrubadúrok (Ian Gillan, Ronnie James Dio, Rob Halford és társaik) sajátja volt. Óriási hang, óriási dallamok, irdatlan lemez. (Relapse, 2007) *****

Figyelmébe ajánljuk

Az Amerika–EU-vámalku tovább nyomhatja a magyar gazdaságot

Noha sikerült megfelezni az EU-t fenyegető amerikai vám mértékét, a 15 százalékos általános teher meglehetősen súlyos csapást mérhet az európai gazdaságokra, így a magyarra is. A magyar kormány szerint Orbán Viktor persze jobb megállapodást kötött volna, de a megegyezés az orosz gázimportra is hatással lehet. 

Megjött Barba papa

A Kőszegi Várszínház méretes színpada, több száz fős nézőtere és a Rózsavölgyi Szalon intim kávéház-színháza között igen nagy a különbség. Mégis működni látszik az a modell, hogy a kőszegi nagyszínpadon nyáron bemutatott darabokat ősztől a pesti szalonban játsszák. 

Gyógyító morajlás

Noha a szerző hosszú évek óta publikál, a kötet harminckét, három ciklusba rendezett verse közül mindössze három – a Vénasszonyok nyara után, a Hidegűző és A madár mindig én voltam – jelent meg korábban. Maguk a szövegek egységes világot alkotnak. 

Elmondható

  • Pálos György

A dán szerzőnek ez a tizedik regénye, ám az első, amely magyarul is olvasható. Thorup írásainak fókuszában főként nők állnak, ez a műve is ezt a hagyományt követi. A történet 1942-ben, Dánia német megszállása után két évvel indul.

Gyulladáspont

Első ránézésre egy tipikus presztízskrimi jegyeit mutatja Dennis Lehane minisorozata: ellentétes temperamentumú nyomozópáros, sötétszürke tónusok, az Ügy, a magánélet és a lassacskán feltáruló múltbeli traumák kényelmetlen összefonódásai.

Mármint

A hullamosói szakma aránylag ritkán szerepel fiatalemberek vágyálmai közt. Először el is hányja magát Szofiane, a tanulmányait hanyagoló, ezért az idegenrendészet látókörébe kerülvén egy muszlim temetkezési cégnél munkát vállalni kénytelen arab aranyifjú.