Egérutak (Három új stoner rock lemez)

  • Greff András
  • 2007. április 12.

Zene

Mihez kezdenek egy zsáner jeles képviselői az általuk is reprezentált műfaj általános kifulladása után? A stoner rock élharcosai leginkább a megszüntetve megőrzés gyakorlatával bíbelődnek.
Mihez kezdenek egy zsáner jeles képviselői az általuk is reprezentált műfaj általános kifulladása után? A stoner rock élharcosai leginkább a megszüntetve megőrzés gyakorlatával bíbelődnek.

Fu Manchu: We Must Obey A stílusalapító Kyuss 1995-ös felbomlása óta kétségtelenül a dél-kaliforniai Fu Manchu számít a stoner rock zenekarnak. Lassan húsz éve gyűri az ipart, de minálunk a mai napig nem nagyon van tábora - legföljebb egy kisebb maroknyi reménytelen eszképista rajong érte rendületlenül, ami persze érthető, hiszen a Fu Manchu beszívott, nemtörődöm és fénygazdag zenéje valóban egészen más világból szól; olyan helyről, ahol az utcákon falatnyi bikinit és szörfdeszkát hordanak az emberek, nem pedig olyan arcot, mintha éppen most ültek volna bele egy szálkás fahasábba. Nagyszerű korai lemezeit (Daredevil, In Search Of...) én is eléggé bírtam, aztán elkezdett zavarni, hogy a zenekar voltaképp folyamatosan ugyanazt a számot játssza, Scott Hill - halál komolyan - tök ugyanazt az énekdallamot kántálja el harmincadszorra is, mindezt sohasem változó, noha elvitathatatlanul sajátos hangzással. No persze a hűséges fanok bizonyára éppen ezért a változatlanságért is rajonganak - a vonatkozó fórumok (lásd például a www.stonerrock.com-ot) tanúsága szerint legalábbis ők aztán elég rossz néven vették kedvencük közelmúltbéli reformkísérletét. Az előző lemezen (Start The Machine, 2004) ugyanis kifehéredett a hangkép, hovatovább a fiúk nagyot farolva visszakanyarodtak a serdülőéveiket meghatározó hardcore-punkhoz. Ennyi változástól mintha maguk a zenészek is megrettentek volna, úgyhogy a We Must Obey-en a négyes most kicsit visszatáncol: voltaképp egy tisztességes (lendületes, direkt, helyenként meglepően indulatos) punklemezt hallunk, de a gitárok (Wah és Fuzz pedálokkal megvadított) megszólalása ezúttal azért jobban ízesül a pszichedelikus zsánerszabályokhoz. Ebben a kevercsben határozottan van fantázia, s a négyes alighanem további hosszú és boldog éveket fog még kipárnázni a tökéletesítésével - nálam mindazonáltal, ha kérhetném, majd akkor csengessen, ha már nem csupán a játékidő mintegy harmadát képes kitölteni igazán karakteres számokkal. (Century Media, 2007) ***

Clutch: From Beale Street To Oblivion Ez a marylandi zenekar éppen azzal robbantott három évvel ezelőtt, hogy képes volt eredeti, tömör és egytől egyig megjegyezhető, sőt egyenesen felejthetetlen dalokkal kibélelni egy egész nagylemezt (Blast Tyrant - ha nem ismerik még, tényleg ne hagyják ki). Elég kínos, de az utóbbi öt-hat évben ez rajtuk kívül talán csak a Queens Of The Stone Age-nek jött össze a formátlan koszolásba egyre inkább beleájuló műfajban. Sajnos a Clutchnak is csak egyszer sikerült a nagy dobás: már a sietősen kiadott folytatáson (Robot Hive/Exodus, 2005) sem valósult meg ismét, ezen az új lemezen pedig már a cél is eleve egészen más. A blues történetének szignifikáns memphisi helyszínére mutató lemezcím meglehetősen beszédes, s a tizenkét szám be is váltja az ígéretet: a Blast Tyrant kortalan és izgága rakendrollja a múlté, a Beale Street a lassítás albuma, egyúttal maga az ordas retró - amit hallunk, vérbeli pocakos-trapézgatyás hippizene. Én persze olyan vagyok, mint Eric Cartman a South Parkban: ki nem állhatom a hippiket - így aztán elég sokat elárul a Clutch tehetségéről, hogy végül is, néhány kör után immár mégiscsak kezdem beadni a derekam. És nem csak Neil Fallon pernahajder énekstílusa miatt, amelyért mindig is odáig voltam, és ami szerencsére változatlan maradt. Hanem azért, mert az immár Hammond-orgonát is bugyogtató Clutch nem a reménytelen másodvonal közhelyes maszatolásával hozakodott elő, hanem jobbára egészen fifikás témák körül kering. Ez a keringő persze cammogós, tunya, s ez az attitűd meglehetősen ragadós: a Beale Street negyvennyolc zavartalan percet biztosít arra, hogy nagyot dagonyázhassunk az oly jóleső mihasznaságban. (Drt, 2007) ****

Alabama Thunderpussy: On Fire A jó nevű richmondi zenekar hatodik lemezén a whiskyszagú, "déltérségi" (értsd: vörös nyakú suttyó) stoner metálosítására tesz kísérletet, mégpedig káprázatos sikerrel. Az On Fire egy igen figyelemreméltó szubzsáner, a kardozós-baszós-partraszállós gitárzene kimagasló teljesítménye, az összes szükséges rekvizitummal, úgy is, mint bujtogatásra alkalmas riffek, heroikus szólók és persze az elmaradhatatlan kis- és nagytercek, azaz a pátoszteremtő ornamentika. A zenei alap az elejétől a végéig igen erős, ám a lemez kvalitásáért elsősorban mégiscsak az énekes szavatol. Kyle Thomas a New Orleans-i metálvilág érdekes alakja: talán az egyetlen az onnan kiemelkedett muzsikusok közül, akit nem lehet könynyen összekeverni a Central City szakadt narkósaival, sőt kimondottan visszafogott, mondhatni jól nevelt figura. Gyermekkorában klasszikus zenei képzésben részesült, aztán előbb a 90-es évek metálhangzását alapvetően befolyásoló Exhorderrel, majd a hetvenes évek rockját modernizáló Floodgate-tel készített kiváló, ám inkább csak szűkebb körben elismert albumokat. Lemezen, ha jól számolom, tizenegy éve (Floodgate: Penalty) lehetett utoljára hallani - mit mondjak, nekem kifejezetten hiányzott. Thomas ugyanis olyan, mint amilyen Chris Cornell volt még a Soundgarden idején: képes friss energiával csordultig telíteni azt az éneklési módot, amely a klasszikus hardrock- és metáltrubadúrok (Ian Gillan, Ronnie James Dio, Rob Halford és társaik) sajátja volt. Óriási hang, óriási dallamok, irdatlan lemez. (Relapse, 2007) *****

Figyelmébe ajánljuk

Mi az üzenete a Hadházy Ákos és Perintfalvi Rita elleni támadásoknak?

Bő húsz éve elvetett mag szökkent szárba azzal, hogy egy önjelölt magyar cowboy egyszer csak úgy döntsön: erővel kell megvédenie gazdáját a betolakodótól – ha jóindulatúan szemléljük a Hadházy Ákossal történteket. Ennél valószínűleg egyszerűbb a Perintfalvi Ritával szembeni elképesztően alpári hadjárat: nem könnyű érveket hozni amellett, hogy ez valaminő egyéni ötlet szüleménye.

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.