Egérutak (Három új stoner rock lemez)

  • Greff András
  • 2007. április 12.

Zene

Mihez kezdenek egy zsáner jeles képviselői az általuk is reprezentált műfaj általános kifulladása után? A stoner rock élharcosai leginkább a megszüntetve megőrzés gyakorlatával bíbelődnek.
Mihez kezdenek egy zsáner jeles képviselői az általuk is reprezentált műfaj általános kifulladása után? A stoner rock élharcosai leginkább a megszüntetve megőrzés gyakorlatával bíbelődnek.

Fu Manchu: We Must Obey A stílusalapító Kyuss 1995-ös felbomlása óta kétségtelenül a dél-kaliforniai Fu Manchu számít a stoner rock zenekarnak. Lassan húsz éve gyűri az ipart, de minálunk a mai napig nem nagyon van tábora - legföljebb egy kisebb maroknyi reménytelen eszképista rajong érte rendületlenül, ami persze érthető, hiszen a Fu Manchu beszívott, nemtörődöm és fénygazdag zenéje valóban egészen más világból szól; olyan helyről, ahol az utcákon falatnyi bikinit és szörfdeszkát hordanak az emberek, nem pedig olyan arcot, mintha éppen most ültek volna bele egy szálkás fahasábba. Nagyszerű korai lemezeit (Daredevil, In Search Of...) én is eléggé bírtam, aztán elkezdett zavarni, hogy a zenekar voltaképp folyamatosan ugyanazt a számot játssza, Scott Hill - halál komolyan - tök ugyanazt az énekdallamot kántálja el harmincadszorra is, mindezt sohasem változó, noha elvitathatatlanul sajátos hangzással. No persze a hűséges fanok bizonyára éppen ezért a változatlanságért is rajonganak - a vonatkozó fórumok (lásd például a www.stonerrock.com-ot) tanúsága szerint legalábbis ők aztán elég rossz néven vették kedvencük közelmúltbéli reformkísérletét. Az előző lemezen (Start The Machine, 2004) ugyanis kifehéredett a hangkép, hovatovább a fiúk nagyot farolva visszakanyarodtak a serdülőéveiket meghatározó hardcore-punkhoz. Ennyi változástól mintha maguk a zenészek is megrettentek volna, úgyhogy a We Must Obey-en a négyes most kicsit visszatáncol: voltaképp egy tisztességes (lendületes, direkt, helyenként meglepően indulatos) punklemezt hallunk, de a gitárok (Wah és Fuzz pedálokkal megvadított) megszólalása ezúttal azért jobban ízesül a pszichedelikus zsánerszabályokhoz. Ebben a kevercsben határozottan van fantázia, s a négyes alighanem további hosszú és boldog éveket fog még kipárnázni a tökéletesítésével - nálam mindazonáltal, ha kérhetném, majd akkor csengessen, ha már nem csupán a játékidő mintegy harmadát képes kitölteni igazán karakteres számokkal. (Century Media, 2007) ***

Clutch: From Beale Street To Oblivion Ez a marylandi zenekar éppen azzal robbantott három évvel ezelőtt, hogy képes volt eredeti, tömör és egytől egyig megjegyezhető, sőt egyenesen felejthetetlen dalokkal kibélelni egy egész nagylemezt (Blast Tyrant - ha nem ismerik még, tényleg ne hagyják ki). Elég kínos, de az utóbbi öt-hat évben ez rajtuk kívül talán csak a Queens Of The Stone Age-nek jött össze a formátlan koszolásba egyre inkább beleájuló műfajban. Sajnos a Clutchnak is csak egyszer sikerült a nagy dobás: már a sietősen kiadott folytatáson (Robot Hive/Exodus, 2005) sem valósult meg ismét, ezen az új lemezen pedig már a cél is eleve egészen más. A blues történetének szignifikáns memphisi helyszínére mutató lemezcím meglehetősen beszédes, s a tizenkét szám be is váltja az ígéretet: a Blast Tyrant kortalan és izgága rakendrollja a múlté, a Beale Street a lassítás albuma, egyúttal maga az ordas retró - amit hallunk, vérbeli pocakos-trapézgatyás hippizene. Én persze olyan vagyok, mint Eric Cartman a South Parkban: ki nem állhatom a hippiket - így aztán elég sokat elárul a Clutch tehetségéről, hogy végül is, néhány kör után immár mégiscsak kezdem beadni a derekam. És nem csak Neil Fallon pernahajder énekstílusa miatt, amelyért mindig is odáig voltam, és ami szerencsére változatlan maradt. Hanem azért, mert az immár Hammond-orgonát is bugyogtató Clutch nem a reménytelen másodvonal közhelyes maszatolásával hozakodott elő, hanem jobbára egészen fifikás témák körül kering. Ez a keringő persze cammogós, tunya, s ez az attitűd meglehetősen ragadós: a Beale Street negyvennyolc zavartalan percet biztosít arra, hogy nagyot dagonyázhassunk az oly jóleső mihasznaságban. (Drt, 2007) ****

Alabama Thunderpussy: On Fire A jó nevű richmondi zenekar hatodik lemezén a whiskyszagú, "déltérségi" (értsd: vörös nyakú suttyó) stoner metálosítására tesz kísérletet, mégpedig káprázatos sikerrel. Az On Fire egy igen figyelemreméltó szubzsáner, a kardozós-baszós-partraszállós gitárzene kimagasló teljesítménye, az összes szükséges rekvizitummal, úgy is, mint bujtogatásra alkalmas riffek, heroikus szólók és persze az elmaradhatatlan kis- és nagytercek, azaz a pátoszteremtő ornamentika. A zenei alap az elejétől a végéig igen erős, ám a lemez kvalitásáért elsősorban mégiscsak az énekes szavatol. Kyle Thomas a New Orleans-i metálvilág érdekes alakja: talán az egyetlen az onnan kiemelkedett muzsikusok közül, akit nem lehet könynyen összekeverni a Central City szakadt narkósaival, sőt kimondottan visszafogott, mondhatni jól nevelt figura. Gyermekkorában klasszikus zenei képzésben részesült, aztán előbb a 90-es évek metálhangzását alapvetően befolyásoló Exhorderrel, majd a hetvenes évek rockját modernizáló Floodgate-tel készített kiváló, ám inkább csak szűkebb körben elismert albumokat. Lemezen, ha jól számolom, tizenegy éve (Floodgate: Penalty) lehetett utoljára hallani - mit mondjak, nekem kifejezetten hiányzott. Thomas ugyanis olyan, mint amilyen Chris Cornell volt még a Soundgarden idején: képes friss energiával csordultig telíteni azt az éneklési módot, amely a klasszikus hardrock- és metáltrubadúrok (Ian Gillan, Ronnie James Dio, Rob Halford és társaik) sajátja volt. Óriási hang, óriási dallamok, irdatlan lemez. (Relapse, 2007) *****

Figyelmébe ajánljuk

Fuss, és tévedj el Budapesten!

Budapestre jött a City Race Euro Tour, egy városi tájfutó rendezvénysorozat. Három napon át futhatunk Budapest különböző részein egy térképpel, amelyen a kukák is fel vannak tüntetve, de az utcanevek nem láthatóak. De mire is jó ez az egész?

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.