Nem, nem a vasorrú bába anime verziójáról lesz szó, habár a semmiből új lemezét az asztalra csapó Yoko Onótól azért bent maradt a levegő. Mert hát egy 74 éves nagyitól kevesen várnák, hogy egy 63 perces, a világ bármely party halljában helyét megálló albumot képes létrehozni. A korong címválasztása ironikus módon fricskáz egyet Ono klasszikus "Beatles-gyilkos vudumonszter perszóna"-imázsán, de az intróként szolgáló Witch Shocktronica és az azt követő Kiss, Kiss, Kiss felütés után ép ésszel nem gondolható, hogy e lemez másról szólna, mint a dinamikus jelenben élésről. És ha az album közepe táján néhány szám (főként a Rising és a You And I) kicsit melankolikusabbra sikerült is a kelleténél, a fagolyó egyszerűségűre hangszerelten is tökéletes Toyboat, illetve a Billy Idol legjobb korszakát idéző, electro-rockos Yes, I'm A Witch az egész projektet kihúzza a gödörből.
A tokiói bankárcsaládban született, több mint ötven éve zenélő Yoko senki által nem várt, de ellentmondást nem tűrő comebackjének persze megvan a maga észszerű magyarázata. Ono a világ legfrissebb, legizgalmasabb indie-zenészeinek, zenekarainak és mixereinek nagyobbacska halmazával (Craig Armstrong, DJ Spooky, Cat Power, Porcupine Tree, The Flaming Lips és társaik) dolgozott együtt, így aztán tényleg nem lehet meglepő, hogy nem afféle nyugdíjasklubos korong jött öszsze. A Yokóval kapcsolatban állandóan kétkedők nem alaptalanul fanyaloghatnak, hogy így ez nem is "igazi" lemez, mert Ono csak "alapanyag" volt, hiszen évtizedekkel ezelőtti (akkor semmiféle rezgést nem keltett) szerzeményei kerültek most a turmixba, én azonban inkább ráböknék egy viszonyítási pontra a közelmúltból: a David Bowie legújabb kori átváltozását megalapozó Earthlingre gondolok, amely a Kaméleon legtöbb mixerrel készült korongja volt. Szóval: a Yokónak már soha megbocsátani nem tudókon kívül mindenkinek erősen ajánlott e boszorkányos album.
EMI, 2007
