Hermann von Loewenich, a Bajor Evangélikus Egyház püspöke bő tíz évvel ezelőtt Protestánsok egyház nélkül címmel nagy visszhangot keltő cikket írt (Lutherische Monatshefte, 1996. november). A dolgozatban a korábban negatív konnotációt hordozó "kultúrprotestáns" fogalmát kifejezetten pozitív értelemben használta, kisebb részben a társadalom véleményformáló (gazdasági, politikai, művészeti) elitjének lutheránus kötődésű tagjaira vonatkoztatta, nagyobb részben azokra a "lelki protestánsokra", akik egyházi kereteken kívül keresik a maguk evangéliumi hitét. Loewenich nem határozta meg közelebbről e réteg nagyságát, de úgy sejtem, hogy jelentékeny társadalmi csoportra gondolt, melynek hozzávetőleges méretéről egyébként mindannyian rendelkezhetünk valamilyen benyomáson alapuló becsléssel. Magam úgy tapasztalom, hogy az evangélikus egyháznak magas a "szimpátiaindexe", politológiai zsargonban fogalmazva: alacsony az elutasítottsága. Szűkebb környezetemben a Luther által megújított egyházhoz nem tartozók között nagy számban fordulnak elő olyanok, akik a keresztényi életet lutheri elvek szerint képzelik el. A nagy reformátor népszerűségét érzékelteti, hogy például a németek néhány éve nemzetük Top 10-ébe, Konrad Adenauer és Karl Marx közé, a második helyre választották. De most mégsem róluk lesz szó, hanem a Goethét, Gutenberget, Bismarckot és Einsteint maga mögé utasító hatodik helyezettről, Johann Sebastian Bachról. Bach (sejtésem szerint) Luthernél is jelentékenyebben formálta a laikusok vallásos hitét, a protestantizmus fentebb vélelmezett elfogadottságában döntő szerepet játszott. Manapság nem kérdés, hogy Luther teológiája vagy Bach kantátái serkentik-e hatékonyabban az evangélikusok iránti szimpátiát, a "kultúrprotestánsok" körében pedig Bach az első számú idol.
Április 2-án, a Collegium Vocale Gent a lipcsei kántor János-passióját adta elő, a Philippe Herreweghe által dirigált koncerten elsősorban zeneművészeti kérdések álltak a középpontban, vallásszociológiai töprengések nem vetettek árnyékot az élményre. Herreweghe a műalkotás egységére összpontosított, zenekara, kórusa és az énekes szólisták zeneműként értelmezték a művet, az előadás nem foglalkozott a kompozíció eredeti liturgikus funkciójával, a liturgia rendjében elfoglalt helyével, a téma szakrális jellegével, de még az adott koncert időpontjával sem, mely a nagyhét kezdetével esett egybe. Az egységet a művészi koncepció szolgálta, amelyre Herreweghe egyetlen külsőséges elemmel erősített rá: a két rész között nem tartott szünetet, csak néhány percnyi leállást iktatott közbe. Tagadhatatlan (ez kisebb részben magával az evangéliumi textussal is magyarázható), hogy a János-passió a barokk affektusábrázolás, az izgatott (concitato) stílus, a drámai jelenetezés és a prédikátori hevület megjelenítése szempontjából a Máté-passiónál közvetlenebb hatásra törekszik. Herreweghe azonban éppen ezeket a hatáselemeket nyesegette vissza, a karcosabb felszínt simábbra csiszolta, s nem a megjelenítő erőre, hanem a mű immanens sugárzására koncentrált. Karmesterként a láthatatlan vezénylést és nem vezénylést váltogatta, a dinamikai szélsőségeket egy viszonylag szűk középsávban helyezte el. Döntését nyilván a cizelláltan megszólaló, kis létszámú (16 fős) kórus és a többnyire fátyolos tónussal játszó vonóskar indokolta, a terem azonban kétkedve vette tudomásul ezt a döntést. Szólistáit nem szerencsésen válogatta össze, pozitívan fogalmazva egyik sem akart kinyújtózni a produkcióból, miközben (negatívra hangolva) igazán egyik sem szolgálta maradéktalanul a karmesteri elképzelést. Konrad Jarnot (Jézus) magas és könnyű baritonja nem felelt meg a basszusszerep (Vox Christi) követelményének. Camilla Tilling (szoprán) és Jan Kobow (tenor) elsősorban az ízlésükkel és nem a vokális teljesítményükkel tették a produkciót művészi szempontból sérülékenyebbé. Peter Kooij kiegyensúlyozottabb alakítást nyújtott, az áriák mellett ő énekelte Pilátus szólamát is. Az énekegyüttesből kiemelkedett Ingeborg Danz melankolikus altja, s valósággal kicsúcsosodott Christoph Prégardien az Evangélista szerepében. A legnagyobb indulatokat is ariosóba oltó intonációjával szinte minden pillanatban énekké formálta hosszú recitativóit, leghívebb fegyverhordozóként ő szolgálta Herreweghe tiszta művészetet megcélzó törekvését. (Művészetek Palotája, Bartók terem, április 2.)
*
Nálam könnyű dolga lett volna Schiff Andrásnak. Egy meglehetősen keserű szájízt maga után hagyó Máté-passió (március 26.) emlékeit pusztán halványítania kellett volna ahhoz, hogy most egy kimagasló zenei és társadalmi (vagy csak társasági?) eseményről számoljak be. Nem sikerült neki. Aki ott volt a Martin Haselböck dirigálta március 26-i, zeneileg korántsem érdektelen, de szellemében elfogadhatatlan, nemzetközi erőket felvonultató koncerten, az tudhatja, hogy ez az ítélet bizony igen súlyos. Egyértelműnek látszik, hogy Schiff zenei értelemben alapvető döntéseket nem hozott meg, s lényegtelen, hogy ha voltak is ilyen döntések, azok megvalósítására volt-e ideje, energiája és partnerei (Nemzeti Filharmonikus Zenekar és Nemzeti Énekkar, a rádió gyermekkórusa és válogatott, nemzetközileg jegyzett szólisták) részéről együttműködő fogadókészség. Tovább is mehetünk. Schiff, a született muzsikus megdöbbentő módon mondott le a mű zenei értelmezéséről, feladta muzsikusi pozícióját, hogy egy istentiszteletet levezénylő lelkész pozíciójába helyezhesse önmagát. De muzsikusként nyilván nem tudja, hogy lelkészként sincs rá joga, hogy egy helyet - esetünkben egy hangversenytermet - szakrális térré nyilvánítson. Ha máshonnan nem, hát Eliadétól tudhatjuk, hogy egy szakrális tér nem elhatározásból emelkedik ki a profán térből. Schiff művészi hitele akkor sérül a legkevésbé, ha feltételezzük, hogy a koncertet beárnyékoló gesztusa valamiféle kényszerből táplálkozott, s nincs mögötte semmilyen művészi és eszmei koncepció. Az est szórólapján a következő állt: "Schiff András és a művészek kívánságát tolmácsolva, a mű szakrális jellegére való tekintettel megkérjük tisztelt közönségünket, hogy tartózkodjanak a hangos tetszésnyilvánítástól, és sem az első rész után, sem pedig az előadás végén ne tapsoljanak." Nehezen hihető, hogy ez közös kívánság lenne. Nem valószínű például, hogy az egyébként kiváló Lothar Odinius (Evangélista) és egy gyermekkórista az adott kérdésben egyeztetett volna. A darab szakrális jellegével is komoly problémák vannak, hiszen a szünetet büfézéssel töltöttük, nem pedig egy prédikáció meghallgatásával. S ha a kérés nagypéntek szellemében fogant, akkor miért nem erre hivatkoztak? Miért nem hagyta Schiff, hogy a szakralitás érzése (mely egyébként létrejöhet egy vonósnégyeskoncert közben is) magától megszülessen, miért tesz úgy, mintha az kizárólag az előadó szándékától függene?
A koncerten egy sokértelmű kifejezés, a laikusság fogalma jutott eszembe. A köznyelvben a "hozzá nem értés" vagy az avatatlanság szinonimájaként is használjuk, teológiai értelemben pedig számos pozitív jelentést is hordoz. Nincs minősítő értelme az alábbi szövegösszefüggésben: a farizeusok laikusok egy csoportja. Ám ha Schiff laikusságában egyfajta "kultúrprotestánsságot" is felfedezünk, akkor érthetővé válik, hogy régebben e fogalom miként hordozott negatív értékítéletet. (Művészetek Palotája, Bartók terem, április 6.)
