Bőgő, masina - Squarepusher: Hello Everything (lemez)

  • - minek -
  • 2007. április 12.

Zene

Tom Jenkinson, alias Squarepusher egyike az utóbbi bő évtized legtudatosabb, egyben legkreatívabb zenekészítőinek. Amikor a kilencvenes évek közepén elkészítette első felvételeit (bemutatkozó anyagait, két 1994-es maxiját még Tom Jenkinsonként szignálta), a szerencsés, avatott keveseknek rögvest leesett az álluk.

Tom Jenkinson, alias Squarepusher egyike az utóbbi bő évtized legtudatosabb, egyben legkreatívabb zenekészítőinek. Amikor a kilencvenes évek közepén elkészítette első felvételeit (bemutatkozó anyagait, két 1994-es maxiját még Tom Jenkinsonként szignálta), a szerencsés, avatott keveseknek rögvest leesett az álluk. Ahhoz, hogy neve az elektronikus zenei szcénán belül, sőt azon túl is ismertté váljon - természetesen saját korai lemezein (Port Rhombus EP, Feed Me Weird Things) túl - döntően járult hozzá DJ Food Scratch Yer Head című darabjához készült zseniális, 96-os remixe, melyből a t. hallgató bízvást megfejthette Jenkinson (amúgy nyílt) titkait: a minden fantázián túlmutató ritmusképletek gyártásában való jártasságát és beteges rajongását a fúziós dzsessz iránt. No és persze a legendásan képzett basszusgitárjátékét - elvégre Squarepusher nem csupán válogatott kütyüihez ért még a gyártókat-fejlesztőket is megszégyenítő szinten, de számos hangszerrel (a már említetten kívül az akusztikus gitárral és a dobfelszereléssel is) meghitt barátságot ápol. A szerző nem is hagyta veszendőbe figyelemre méltó tehetségét: az utóbbi tizenhárom évben számtalan EP és maxi mellett nem kevesebb, mint tíz albumot tett le az asztalra, s hogy mi sem áll távolabb tőle, mint az önismétlés, azt bizonyítja legutóbbi, Hello Everything című lemeze is. Talán meglepő ezt éppen vele kapcsolatban elmondani, de Squarepusher utóbbi munkái, s most nem éppen gúnyolódni akarunk, egyfajta határozott klasszicizálódás jeleit mutatják. Már 2004-es Ultravisitor című lemezén is számos kisebb-nagyobb dzsesszetűd kapott helyet, váltakozva a radikális, ultra-törtütemű szerzeményekkel (ezeket nevezte egykoron a zenei sajtó, rajta kívül a soknevű Mike Paradinasra gondolva, drill'n'bassnek). Nos, a Hello Everything, bár poplemeznek azért még nem neveznénk, kétségtelenül az egyik legkönnyebben befogadható, helyenként kifejezetten megkapó Jenkinson-album, amelyből azért nem hiányozhatnak az absztraktabb részek sem. Már a nyitószám, az elektropopba ojtott drum'n'bass Hello Meow meginvitálja a hallgatót, aki a szerző leheletfinom basszusszólója hallatán bízvást eldönti: ennek a lemeznek egy percét sem mulasztja el a továbbiakban. Pedig még csak ezután következik a fúziós zene aranykorát idéző Theme From Sprite, vagy a Jenkinsontól szokatlanul minden diszharmóniától mentes chill-out Bubble Life és a krimidzsessz-d'n'b Planetarium, melyek után teljes meglepetés a Vacuum Garden úgymond konkrét zenéje, amelyben nincs sem dob, sem basszus. A szerző kedvtelve épít a kontraszthatásra: vadul szétszabdalt ütemek ütköznek puha grúvokkal (mint a Rotate Electrolyte-ban, vagy a Welcome To Europe-ban), esetleg a basszusgitár kel versenyre a dobgéppel (Plotinus). Az utolsó két szám viszont már a "régi" Squarepushert idézi: a Modern Bass Guitar savba mártott hiperbreakcore őrülete garantáltan bepörgeti a hallgatót - amire kontrasztként érkezik az Orient Orange tízperces hangkísérlete, alig valamivel az ingerküszöb felett. Hiába no, csinálhat akármennyi zenét a jó Jenkinson, az ember akkor is már várja a következőt.

Warp/Neon Music, 2006

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.