Zene

"Utálom a hippiket, mert a hippik cikik" - hangoztatja gyakran Eric Cartman a South Parkban. Arról nincs információ, hogy a Fleet Foxesról mi a véleménye, bár Robin Pecknold frontember mindig is tiltakozott az ellen, hogy őket hippiknek nevezzék. Az imázsukat végigmérve nehéz lenne Cartmant meggyőzni - Pecknold például úgy néz ki, mint az a favágó, aki több hónap vagy akár év után most merészkedett elő ismét az erdőből, és a civilizációból a kunyhóba visszatérve jön csak rá, hogy megint nem vett borotvát, de sebaj, majd jövőre.

Hogy túl késő-e újrakezdeni, vagy éppen túl korai - ezt latolgatja Glenn Mercer énekes-gitáros a The Feelies visszatérő albumának legelső számában, ami a húszévnyi tetszhalálból ébredő zenekar esetében kétszeresen is érvényes felvetés. Hiszen azon túl, hogy egy történelmi érdemekkel bíró formáció ekkora kihagyás után ritkán tud felnőni az örökségéhez - s a hipnotikus punk-popjával az R.E.M.-től a Weezerig szakajtónyi college-bandát ihlető The Feeliestől aligha tagadható el az efféle súlyos hagyaték -, az is igaz, hogy a régi klasszikusokat újfent életre hívó poszt-punk reneszánsz már jócskán lecsengőben van.

El sem hiszi az ember - még ha leírva látja is: a Beastie Boys, úgy is, mint sajátos intézmény, harminckét kemény éve létezik. Már annak is majd' három évtizede, hogy első lemezük, az átlagosan másfél perces punkszámokat rejtő Polly Wog Stew E.P. megjelent (1982-ben!). Ehhez képest a Hot Sauce Committee Part Two pusztán a nyolcadik albumuk - s akkor már beleszámoltuk a legutóbbi (2007-es), Mix-Up című rapmentes, pusztán instrumentális szösszenetet: nyilvánvaló, hogy karrierjük első, termékenyebb szakaszában buzgóbban termelték az albumokat (no, akkor sem évente), 1994 óta viszont kifejezetten ráérősen dolgoztak.

Vajon miért van az, hogy az ember néha ott találja meg a legteljesebb életörömöt, ahol a legtöbb ok volna bánkódni a jelen miatt és szorongani a jövőtől? És miért kell néha a nyilvánvaló fogyatékosságban ráismerni az élet teljességére? A Benda Bilili! c. francia dokumentumfilmben ezek sokkal fontosabb kérdések, mint a zenés sikertörténet.

A tigris, La Regina, La Stupenda - nem is olyan régen, a huszadik század derekán még ilyesforma elragadtatott nevek alatt emlegették a korszak uralkodó operadíváit. Azóta persze nagyot fordult a világ, bizony még a hagyományosan (bár jórészt tévesen) konzervatív tájékként elkönyvelt operai univerzumban is: a repertoár átalakult és egyszersmind kiszélesedett, a fizikai attraktivitás és a színészi adottságok szerepe fölértékelődött, a drámai szopránok, a született Verdi- és Puccini-heroinák kiváltságos helyzete pedig megszűnt. Napjaink nagy női operasztárjai így többségükben inkább mezzo- vagy éppen koloratúrszopránok, no és persze lírai szopránok, mint a végre Budapesten köszöntött Renée Fleming, akit még Solti György ajándékozott meg az írásunk címébe foglalt s jellemzően oly kevéssé ceremoniális becenévvel.

Egressy Zoltán könyvének már a címe is ismerős lehet a szerző ezt megelőző kötetét ismerők számára. A Most érsz mellé című gyűjteményben volt ugyanis egy Záróvonal című novella - melynek hőse, Vertesz Aba, aki egyébként a Permet című kisprózában is feltűnt, fontos szereplője a Szaggatott vonalnak. Méghozzá úgy lesz központi alak, hogy csupán a fia, az egyes szám első személyű elbeszélő, Vertesz Antal elméjében tűnik fel.

Lykke Li 2008-as első albuma, a Youth Novel izgalmas zenei kavalkád volt. Sok-sok ütőshangszer és erős hazai, azaz svéd hatás - Fever Ray-es törzsi beütés, a The Knivest idéző északi misztikum és Robyn elektrós ritmusa - jellemezte.

Mint a filmvégi feliratokból megtudni, állatok a forgatás során nem sérültek, így nyilván az a statisztaként debütáló légy is él és virul valahol Amerikában, melyet a zavart lelkű főhős (felső tízezerbeli család sarja: anya öngyilkos, apa akarnok, feleség eltűnt személy) újságpapírral a kezében agyoncsapni készül. S miközben félhomályos odújában (berendező: Norman Bates) a célra, azaz a légyre tart, valahol messze egy általa felbérelt kisnyugdíjas ugyanezt teszi, csak nem újsággal, hanem lőfegyverrel, és nem légyre tart, hanem nőre, régi dolgok kellemetlenkedő tanújára.

Kifogástalannak megismert és a zenitjükön sejthetően még nem túlbucskázott zenekarok rossz lemezeiben mindig van valami titokzatos. Az utóbbi évek legeredetibb hangzó kavalkádját megteremtő brooklyni rock-soul-dzsessz-funkzenekar negyedik lemeze is afféle rejtélyes kudarc.

"A két háború között nem jártam Bécsben, ahhoz pedig túl fiatal vagyok, hogy emlékezzem a régi Bécsre, aStrauss-muzsikára, a hazug, könnyed bájra. Nekem Bécs csak egy méltóság nélküli romváros, melynek romjaira a februári tél hatalmas hó- és jégrakásokat emelt" - e szavakkal kezdődik Graham Greene 1948-ban kelt regénye éppúgy, mint a belőle viharos gyorsasággal (1949-ben, Greene közreműködésével) elkészített Carol Reed-film is.

című stratégiai társasjátéka már a legelső pillanatban meglepheti a táblás játékok kedvelőit: a játékosnak itt nincs bábuja, saját színe vagy csapata, sőt arról sincs szó, hogy bármelyik lépésével csak a saját pozícióját erősítené. Az Airlinesban minden húzás szükségszerűen növeli a többi játékos győzelmi esélyeit is - a játszók feladata az, hogy így éljenek a lehetőségekkel. A játékban különféle európai székhelyű légitársaságok építik ki légi útvonalaikat; minél jobban behálózza Európa légterét, az egyes társaságnak annál inkább növekszik az értéke a tőzsdén.

Elkoptatott frázis, de a Ruhr-vidékről származó Bohren & Der Club Of Gore valóban pontosan ugyanazt a világvége-hangulatot prezentálja, mint mondjuk metálban a Neurosis - s így a hardcore-punkokból dzsesszistákká vedlett germán arcok egyáltalán nem nyújtanak könnyű hallgatnivalót a hosszúra nyújtott, nagyon lassú, vonszolós-ambientes zenéjükkel. A rendelkezésre álló források megoszlanak abban, hogy a Beileidet vajon teljes albumnak szánták-e, avagy kislemeznek.

Hosszú évekkel a Védett férfiak és a Szexmisszió után a hímek kiradírozása a bolygóról kevéssé tekinthető originális elképzelésnek, ez azonban nem jelenti azt, hogy Brian K. Vaughan író ne hozhatna ki nagyon is sokat az ötletből.

Kerekes székhez kötött hajléktalan utcazenészek Afrika egyik legrémesebb országából - rossz biztos nem lesz, csak éppen félni lehet, hogy egy ilyen töményen együttérzést parancsoló előadásba nehezen fér bele az őszinte, erőltetésmentes nézőtéri önfeledtség. Ráadásul a MűPa nagyobbik koncertterme, a Bartókról elnevezett nem annyira ésszerű, mint inkább megtisztelő választásnak tűnt: túl levegős lesz ahhoz, hogy belesodródhassunk bárki-bármi bűvkörébe.