Aztán begurult a színpadra a négy énekes - részben gitáros -, az ötödik mankón érkezett, szinte táncolt máris. A dobost és a basszerost láthatóan elkerülte a gyermekbénulás, akárcsak a zenekar satonge-on játszó legfiatalabb tagját, akit még utcagyerekként fogadtak maguk közé a Kongói Köztársaság fõvárosában, a kinshasai állatkert mellett. Ez a furcsa, nyersen éles hangú hangszer igazi utcazenész-találmány, rezonáló testként konzervdoboz kell hozzá, egy ehhez rögzített erõs, görbe bot és egy gitárhúr.
Így szólalt meg tehát a zenekar, gyakorlottan, higgadtan, és szinte azonnal eltûntek az említett elõzetes rossz érzések: nem koncertnek álcázott jótékonysági rendezvényen ültünk, hanem valódi zenei élmény közepén, amely ráadásul egyre csak gazdagodott színekben, stílusokban. Kubaias-rumbás lüktetésben kezdtek - máris meggyõzõ volt a pontosságuk és a hangzás kerekded egységessége. Aztán hagyományosabb, kifejezetten afrikaiként azonosítható darabok következtek - keményen, erõteljesen. A mankós énekes egészen elképesztõ táncosnak bizonyult, miközben zökkenõmentesen illesztett a dalokba rappelésszerû mozzanatokat, amelyek körül a gitárkíséret is megkeményedett, tovább érdesítve, szinte rockszerû hangzás felé terelve a zenei összképet. Az egész zenekarból magabiztos derû sugárzott, kirántva a hallgatóságot a visszafogottságból és ülõ helyzetébõl, és még sokáig az arcunkon maradt az elégedett vigyor.
MûPa, május 6.
*****
