Szolid pörgés (Suzanne Vega a Vörösmarty Művházban)

szerző
- szõnyei -
publikálva
1997/10. (03. 06.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Ott hagytuk abba egy hete, a Snoblesse Oblige címlapján, hogy a VIII. kerületnek az a lepusztult, de karakteres része, ahova Suzanne Vega hivatalos volt, csak az első pillanatban tűnik annyira idegennek hozzá, New Yorkban is lehetnek ilyesféle helyek. Nem olyan rémes hát, hogy az egykori Ganz-kultúrban kell viszontlátnunk hat és fél év után.

Ott hagytuk abba egy hete, a Snoblesse Oblige címlapján, hogy a VIII. kerületnek az a lepusztult, de karakteres része, ahova Suzanne Vega hivatalos volt, csak az első pillanatban tűnik annyira idegennek hozzá, New Yorkban is lehetnek ilyesféle helyek. Nem olyan rémes hát, hogy az egykori Ganz-kultúrban kell viszontlátnunk hat és fél év után.

Láthatóan nem is zavarnak senkit a körülmények: egy kevés jegyet még kapni, ennyi ráhagyás kell is, de egyébként telt ház, rengeteg külföldi pesti pótolja a megcsappant bennszülött vásárlóerőt. A sportcsarnokok környékének köpködni való zabája helyett intellektuális kalózbiznisz (fénymásolt, spirálfűzött Vega-dalszövegkönyv angolul, 300-ért) fogadja a Golgota utcába érkezőt. Odabenn tisztes tapsot kap egy akusztikus gitáros, aki Richard Julianként mutatja be magát, épp most próbálja megtenni a nagy ugrást a járdáról a pódiumra, önbizalomszerző túra ez neki, s jó dolga van, Suzanne Vegára nem vérszomjas tömeg vár, elfogadják őt is.

A szünetet egy latin táncversenyre elegendő rumba és mambó tölti ki, s mire épp konszolidált türelmetlenség lenne úrrá a tömegen, színpadon terem a friss fotókról ismerős vörös frufru, és az új lemez számaival, élőben folytatódik a latinos zene. Négy haláli profi kíséri Suzanne Vegát. Férje, Mitchell Froom billentyűs (és néha fúvós) hangszereken mintha a háttérből szervezné a hangzást, Pete Thomas dobol (gyanúm szerint ő civilben Elvis Costello zenekara, az Attractions dobosa), Mike Visceglia basszusozik (ő már 1987-ben is a Vega Bandben dolgozott), Steve Donelly gitározik (és fúj; sokkal hűvösebb fazon, mint Marc Shulman, aki a 90-es turnén gitározott és a lelkét beleöntötte minden hangba). Suzanne Vega hol fölveszi, hol leteszi az akusztikus gitárt, néha kissé félreáll és a zenekart nézi, aztán újra minket, hogy megfürödjön a felé áradó szeretetben. Érzi ő ezt, érzi jól, szóval is, meghajlással is köszön minden tapsot, mosolyog, a gödröcskék az arcán elárulják, tényleg élvezi, mint mindenki más is a teremben. Egy hosszabb instrumentális részt végigtáncol, semmi koreográfia, csak szolid pörgés, sztorizik egy keveset, konferansz gyanánt, kedves és frappáns persze.

Műsora gerince természetesen az új lemez, de a négy régire is el-elkalandozik (minél messzebb megy vissza időben, annál észrevehetetlenebbé válik a zenekar), ha jól emlékszem, csak egy régi dalát latinosítják (elfelejtettem, melyiket), a többinél tartják a tempót, hangszerelést. Felidézik a Dead Man Walking című filmhez írt tömény feszültséget is - ez is a Suzanne Vega bátorságát mutató, újabb szerzemények egyike; elég merész dolog az ő suttogós énekstílusa mellett hagyni teljes gőzzel dübörögni a zenekart, de igaza van, a repertoár akusztikus gyöngyszemeit nem bántja, most meg ez van a levegőben, erő, hangerő, ritmus. A ráadás persze nem volna ráadás a tüpptüpp-tűrü-tüpp-türűrű tüpptüpp-tűrü-tüpp-türűrű nélkül, közös a capella a közönséggel, akárcsak ´90-ben. Ez jár, ez járja.

- szőnyei -

szerző
- szõnyei -
publikálva
1997/10. (03. 06.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...