Polonia Expressz: Testetlen színház (Scena Plastyczna)

szerző
S. Zs.
publikálva
1997/10. (03. 06.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A Lublini Katolikus Egyetemen 1969-ben alakult Scena Plastyczna képzőművész színházi csoport a Polonia Expressz Lengyel Művészeti Fesztivál meghívására február 27-én és 28-án a Műcsarnokban vendégszerepelt először Magyarországon, óriási közönségsikerrel. A Scena Plastyczna Leszek Madzik koreográfus-rendező állandó társulat nélküli szerzői színháza, amely a lírai absztrakt és a szakrális katolicizmus jegyében az 1970-ben készült Ecce Homo óta immár a tizennegyedik új előadásánál tart.

A Lublini Katolikus Egyetemen 1969-ben alakult Scena Plastyczna képzőművész színházi csoport a Polonia Expressz Lengyel Művészeti Fesztivál meghívására február 27-én és 28-án a Műcsarnokban vendégszerepelt először Magyarországon, óriási közönségsikerrel. A Scena Plastyczna Leszek Madzik koreográfus-rendező állandó társulat nélküli szerzői színháza, amely a lírai absztrakt és a szakrális katolicizmus jegyében az 1970-ben készült Ecce Homo óta immár a tizennegyedik új előadásánál tart.

Madzik talán a legnehezebb utat választotta: szöveg és a hagyományos értelemben vett színészi munka nélküli, kizárólag a vizuális megoldásokra és a zenére épülő előadásaiban kívánja visszahozni nekünk annak az ősi, mitologikus és személyes spiritualitásnak az élményét, amelyet az évszázadok alatt az intézményesült vallás rabolt el tőlünk. Az absztrakt megoldások miatt munkáinak nincs története és egyértelmű értelmezése, inkább metaforáival, ősi és modern jelképeink átértelmezésével kíván közönségére hatni. Az 1978-ban készült, Wilgoc (Nedvesség) című, röpke félórás darabjában egymásra következő installációkat látunk, ami a víz biblikus, az életet átörökítő metaforáját járja körül. A víz Madzik számára a mozgás, a lélek, a születés és a halál kissé banális jelképe, amelynek életünket pusztító, egyszersmind megteremtő munkáját dolgozza fel egy furcsán ismétlődő dramaturgiával a Wilgocban. Az első húsz percben látható jelenetsorozat a bécsi akcionizmus gézzel betekert testjeit és akváriumba szorított, alig megvilágított emberfejeit, a kísérleti mozgásszínháznak a teret fátylakkal, függönyökkel és lepedőkkel működésben tartó megoldásait és más, sok helyütt már annyiszor látott, nem túlzottan eredeti ötleteit is idézi. Madzik nem rákérdez létünkre, hanem az ismert szimbólumokkal és a performance-hagyomány törmelékeivel tálalja azt. Az első húsz perc lassú folyása után, felgyorsítva, tíz perc alatt még egyszer megismétli a legfőbb jeleneteket, a halovány fényekben úszó térfestményszerű képeket, hogy a mű végén, az emberi testből kicsöpögve, a maga anyagszerűségében is megjelenjen a víz; a rituális szertartás lezajlott, a tisztító és pusztító munka megtörtént (és ezek után bármikor újra megtörténhet), helyreállt a rend, ezért a konzervzene hangjai és a némajáték után a félhomályban megjelenhet a nedvesség természetes, akusztikus hangja. A hatásvadászat elérte célját, intellektusunk újfent átélte személyes létét, visszakaptuk az elrabolt spiritualitást.

Kevésbé didaktikus, de még puritánabb Leszek Madzik legutolsó, ötvenperces darabja, az 1994-ben született Szczelina (Rés), amely az illuminációról szól. A zene itt már modernebb, a színészekből, sőt az egész előadásból is még kevesebbet látni, minden a legalább harminc méter mélységű térre, a retinát megzavaró, a szem sárgafoltját kiégető sötétségre és a halovány, lassú mozgásában is állóképszerű, most éppen fehér (!) lidércfény működésére van bízva. A Szczelinában karakteresebbek Madzik színházi megoldásai: a hosszú színpadtér alig rendeződik át előadás közben, inkább a közelebb és a távolabb felépített installációkat világítja meg vagy oldja fel a végtelennek tűnő sötétségben. A spiritualitás itt a halálközeliség mentális átélésének élményét jelenti, aminek végén fényesedik, majd pedig feketéllik a purgatórium felé vezető út. A darab szellemi tartalma, a dolgot megint csak drámai helyzetek nélkül tálalva, nagyjából ennyi. A hatásvadász, megszabadító erejűnek szánt, egyszerű megoldások közepette újfent átélhetjük a spiritualitás kényszerítve irányított áramlását, az "igazából semmiféle elemi erejű dolog nem történt meg velünk" csodálatos élményét.

Madzik színháza a szépség színháza, de semmi több: olyasmi, ami leginkább tetszhet a közönségnek. A tiszta és testetlen emanáció és a kultúrtörténeti utalásokba szorított hit ma már kevés: hajlamosak lehetünk elfelejteni a konfliktust, a performance izgató erejét, mindazt, ami élettelivé tesz minket és művészetünket.

S. Zs.

szerző
S. Zs.
publikálva
1997/10. (03. 06.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...