Aki a lap megjelenésének napján hanyatt-homlok a Francia Intézetbe rohan, még elcsípheti a kiállítást, aki nem, annak valamelyik komolyabb könyvesboltba kell majd elzarándokolnia. De majdnem mindegy is: ha innen nézzük, a kiállítást fűzték könyvvé, ha onnan, a könyvet szedték szét kiállítássá.

Aki a lap megjelenésének napján hanyatt-homlok a Francia Intézetbe rohan, még elcsípheti a kiállítást, aki nem, annak valamelyik komolyabb könyvesboltba kell majd elzarándokolnia. De majdnem mindegy is: ha innen nézzük, a kiállítást fűzték könyvvé, ha onnan, a könyvet szedték szét kiállítássá.

Az utóbbi inkább szerénynek volt mondható: képek sora egy kanyargós, spanyolfalszerű rácsozaton, megszakítva egy-egy szellős szövegoldallal - a bejárat felől nézve szinte csak könnyed térelem a több emelet magas hallban, felkúszva a második szintre is. A könyv viszont, minthogy ritka szép, valósággal rázáródik az olvasóra, magába fogja, körülveszi. Nem lehet kilépni belőle csak úgy, ahogy a kiállításról, a képek közül kisétálhatunk - hogy aztán balra, a Duna felé fordulva, egyetlen panorámává álljon össze a valóságban is a tárgyuk: Budapest.

Bruno Bourel képei ugyanis alapvetően Budapestről szólnak, a rendszerváltó évek Budapestjéről. A város hangulatairól, amelyekre még rátelepszik a közelmúlt békés tompasága, de ott motoszkál bennük az éppen születő jövő is, a nyitottság, a formátlanság izgalmasságával.

Másfelől ott van a képek hangulatában, romantikusan édes-bús, nosztalgikus esetlegességében a teljes huszadik század párizsi fotográfiája is, Cartier-Bressontól, Brassaitól kezdve Doisneau-n át akár Lucien Hervé fény-árnyék-kíváncsiskodásáig.

A kötődés tehát kettős - hogy aztán a franciáknak miről szólnak a képek, ezt döntsék el ők maguk.

Nekem először is arról, hogy ez a pár évvel ezelőtti átmeneti állapot már maga is múlt. Az a bizonyos születendő jövő viszont világra sem jött, mert ami van, az evvel a világgal, a csendjével, puha derűjével biztosan nem rokon. Hacsak a nyomorultság, az elesettség mozzanataiban nem, amelyek szintén ott vannak egyik-másik felvételen.

Hogyan kell egy képeskönyvet elmesélni? Mondjak listát? Család, aluljáróba le, tiszteletre méltó hajómodell az apa kezében. Elsiető fiú nagyfül-álarcban gyorséttermi zacskót lóbál. Kerékpáron ülő idősödő férfi maga elé meredve hullámbádog büfé ablakához támaszkodik. Lány, behunyt szemmel, villamoson. Piac, fagylaltot nyaló hátikosaras parasztasszonnyal, térdharisnyás vásárlóval. Meztelen kirakati próbababák előterében gyanakvó tekintetű férfi halad el. Hegesztőpisztoly lángjánál szalonnát sütő, usankás villanyszerelők.

Meg ilyenek.

Kicsit extrém, ugyanennyire prózai, de mindenképpen esetleges helyzetek. Ahogy az élet végtelen számú szituációs kombinációjából egy-egy véletlenszerűen létrejön. És ez a véges számú egy-egy teremti meg együttesen az összes többi, le nem fényképezett helyzet elgondolhatóságának a lehetőségét, az érzést, hogy itt valami teljesség állt elő. A szépség maga.

Mármost ehhez illeszkednek Parti Nagy szövegei, a képek - nem az összes - képzettársításos illusztrációi. Képet illusztrálni szöveggel: nem éppen szokásos vállalkozás. Jó a szerkesztésben, hogy hol egymást követi több kép-szöveg oldalpár, hol meg csak képek következnek egymás után, nincs arányosítás, a fotók sorrendje dönt, a szöveg kiszolgál, alázatos eleganciával a háttérben marad. Mintha olykor-olykor az író azt éreztetné: ez a kép annyira jó, mit is mondhatna, ami nem rontaná, nem szűkítené vagy rombolná le a hangulatát. A háttérbe húzódás a kiállításon volt tökéletesebb, ahol a szem olvasás közben is elkalandozhatott egy-egy pillanatra, míg a könyvben mégiscsak rögzített az oldalak rendje.

A kötet kétnyelvű - ha valami, hát ez országimázs, csak éppen francia pénzből -, és a szövegek néha elmagyaráznak ezt-azt (egy-két szóban persze) a francia olvasónak, a fordító pedig sikeresen viaskodik az olyan szavakkal, mint "dédmamakötény", "kolbász-tárgyban" vagy "fregoli".

Kovácsy Tibor

Bruno Bourel/Parti Nagy Lajos: Fényrajzok; Budapest, Magvető, 2001, 125 oldal, 3990 Ft