Zene

A School Of Seven Bellst (ez ugye egy hírneves zsebtolvajiskola neve - tessenek elképzelni egy ezúttal gyakorlóterepként szolgáló kabátot, telerakva apró csengettyűkkel) tavaly hozta tető alá Benjamin Curtis, a Secret Machines nevű szintúgy izgalmas zenekar gitárosa, miután 2007 elején faképnél hagyta társait. Hamarosan csatlakozott hozzá az egyszerre szemrevaló és varázslatos hangú ikerpár: Alejandra és Claudia Deheza, a 2005-ig regnáló On! Air! Library! nevű formáció vokalistái. - minek -

Nagyon nagy közhely, hogy vannak olyan zenék, amelyekhez hangulat kell, de ez a Bohren & Der Club Of Gore esetében abszolúte megállja a helyét, hiszen a Ruhr-vidékről - emlékezzünk csak, milyen ordas metálzenekarok jöttek onnan - származó kvartett kíméletlen noir jazz lemezei körülbelül annyira barátságosak a gyanútlan hallgatóval szemben, mint a zeneileg teljesen más csapáson mozgó, attitűdben viszont igencsak hasonló amerikai Neurosis anyagai. Ha a Bohren zenéjét a zenekart nem ismerőknek szeretnénk leírni, keresve sem találhatnánk jobb párhuzamot ennél - tudniillik a Bohren olyan, mintha a Neurosis tagjai nekiállnának dzsesszt játszani -, talán csak a saját definíciójuk jobb, ami így szól: "lassú dzsesszballadák, a Black Sabbath-féle doom és az Autopsy pokoli fúziója". Tökéletes. - vincze -

A Velvet Revolver tavalyi második, laposkás és így okkal megbukott lemezének (Libertad) turnéja után Weiland azért hagyta ott a bandát, hogy inkább újra régi zenekarával, a Stone Temple Pilotsszal dolgozzon, de az STP nyári amerikai nosztalgiaturnéját mindenféle jogi problémák miatt egyelőre nem követheti új lemez - persze talán az is felmerült a lemezcégekben, hogy vajon hány embert érdekelne ma már egy visszatérő anyag a klasszikus seattle-i bandák arcpirító epigonjából a 90-es évek közepére hangulatos, minőségi, de egyáltalán nem kimagasló zenekarrá változó, hosszas vergődés után végül 2003-ban feloszlott kaliforniai társaságtól. Scott Weiland mindenesetre most egy új szólólemezzel megkísérel egérutat biztosítani magának a ki tudja, hogyan végződő STP-kalandból. - greff -

Hagyjuk el most ezt a trilógiadolgot. Mintha az bármit is levonna egy film értékéből, ha nem társítjuk, kronologizáljuk vagy soroljuk minimum sógorsági viszonyba az illető szerző előző alkotásaival. Carlos Saura 2007-es tisztelgése a portugál fado zenei műfaj előtt akkor is megállja a helyét, ha nem mossuk össze a korábbi munkáival, a Tangóval vagy a Flamencóval. Szabó Ágnes

Ha nem lenne önmagában elegendő ok a figyelmünkre, hogy új HBO-sorozat indul, akad itt még két adalék: a hétrészes ún. minisorozat a maga 13 Emmy-díjával rekordot döntött az idén, illetve nem csekély hányadát minálunk, Magyarországon forgatták. Ha ehhez még hozzácsapjuk Tom Hanks produceri tekintélyét (Elit alakulat), és az író, David McCullough idevonatkozó Pulitzer-díját, tényleg már csak pár dollár hiányozhat a boldogságunkhoz. Annak sora is rendben: már az első részekben színre lép George Washington, Thomas Jefferson és Ben Franklin. Az annyi, mint 103 dollár. - tévésmaci -

"Az értelem pesszimizmusa, az akarat optimizmusa" - Antonio Gramsci szavai zárják Hans Magnus Enzensberger tanulmányát, melyet Szekfü András saját tanulmánykötetének függelékében helyezett el. Szekfü új (jobban meggondolva: régi-új) könyvét, melyben a Tömegkommunikációs Kutatóközpont munkatársaként 1976 és 1998 között írott tanulmányait jelentette meg, a Gramsci-idézet fényében is értelmezhetjük. A kötet írásait ugyanakkor nemcsak az akarat, hanem az értelem optimizmusa is meghatározza; lapjait áthatja azon aufklérista meggyőződés, hogy a média egyfelől fontos jelenségkör, másfelől a szocialista viszonyok között is kutatható, és hogy e kutatások alapján elmemozdító tanulságok fogalmazhatók meg a (szocialista) társadalom megértésére nézve. Havasréti József

Az idei ágas-bogas Reneszánsz Év egyik legsikerültebb, kiállításában és okosságában egyaránt vonzó produktuma az Osiris Nemzet és Emlékezet elnevezésű sorozatának Csukovits Enikő szerkesztette kötete. Az emlékév központi figurájának és ürügyemberének szentelt gyűjtés ugyanis - hasonlóan a kiváló sorozat többi darabjához - jószerével pusztán csak a terjedelem által korlátozott áttekintést kínál azokból a változatos műfajú, korú és intenciójú szövegekből, amelyek nagy királyunk mozgalmas életében és legalább annyira eleven utóéletében Mátyás működését, alakját és történelmi jelentőségét tárgyalták. László Ferenc

Színházban a vállalkozást dicsérni nagyjából annyit tesz, mint az előadást szolidan szidni. Márton László Erdély-trilógiájának második részébe alighanem azért vágott bele Csizmadia Tibor rendező és az egri társulat, mert az első elég jól ütött ki: A nagyratörő színrevitele bebizonyította, hogy van (vagy lehet) érdeklődés a történelmi drámák iránt. Csáki Judit

Joel és Ethan Coen az űrkutatás egyik klasszikus alaptevékenységét vállalta magára: értelmes lények után kutatnak. Ahogy már az Amerikai szépségben is tette, a kamera a fellegekből ereszkedik alá; a CIA épülete és John Malkovich tar koponyája tűnik fel elsőként e tudományos projekt keretében, de sehol Harrison Ford, pedig a hivatali márványpadlón kopogó lábbelik komolysága minimum az ő ügynöki közellétét sejteti.

A múlt század húszas éveiben jelent meg először Will Durant munkája, A gondolat hősei, amely a filozófia történetét ismertette közérthető nyelven. Hasonló jellegű népszerűsítő munka Robert Zimmer vállalkozása is, amely - a magyarul tavalyelőtt megjelent Filozófusbejáró című kötetével együtt - ugyancsak élvezetes, és a témához képest kifejezetten könnyed stílben tárgyalja "a spekulatív gondolkodás" sokat emlegetett, ám kevésbé olvasott alkotásait.

Ha csupán a zenészek arcát, a négy darab fiatal, harmincas fejet néztük volna, nehezen hihettük volna el múlt hétfőn a hajón, hogy a svéd zenekar immár húsz éve küzd a pályán, de a Backyard Babies színpadi megszólalása valóban egy immár két évtizede változatlan felállásban játszó bandáé: rendkívül feszes, mint a leopárdmintás nadrágok a Dregen gitáros előtt az első sorokban összezsúfolódott fiatal lányok combjain. A barátságos kutyaképű, lila fejkendős, karika fülbevalós Dregenen (Snoopy kutya, Keith Richards és egy javasasszony mókás fúzióján) persze volt mit nézni, a legföljebb százhatvan centis gitárosnak még a számok között is megállás nélkül mozgott a lába, a szólókat a kontroll-ládákon pózolva vagy éppen Chuck Berry-stílben kacsázva pengette, a záróakkordokat pedig többnyire a levegőbe felugorva rázta ki hangszeréből.

Két csapás érheti mostanság a kortárs magyar művészt: ha van művészeti piac, és ha nincs. A piaci ortodoxok szerint inkább van, de nem az igazi, a szkeptikusok szerint is inkább van, de rosszul működik.

Hogy a kötetben szereplő, 1923-25-ben írt, trilógiát alkotó pompás kisregények közül a Kutyaszív nem jelenhetett meg a Szovjetunióban, csak 1987-ben, teljesen világos. Az érthetetlen az, hogy az Ördögösdi és a Végzetes tojások megjelenhettek.

A kortárs előadóművész helyzetét igyekezett kivesézni a VII. Kortárs Drámafesztivál keretében Maja Delak táncos-koreográfus munkája, amelyet Szlovéniában az elmúlt évek legpolitikusabb darabjaként jegyeznek a programfüzet szerint.