Koncert

Táncház rockkal

Aurevoir

Zene

Az ember hajlamos azt gondolni, ha fiatal srácok összeállnak zenélni, sokan sokféle hangszert és stílust hoznak és bátran keverik is azokat, abból valami izgalmas dolog jön létre.

Az ember hajlamos azt gondolni, ha fiatal srácok összeállnak zenélni, sokan sokféle hangszert és stílust hoznak és bátran keverik is azokat, abból valami izgalmas dolog jön létre. No, de mit gondoljunk akkor, ha a srácok nagyon fiatalok, a keverendő stílusok pedig túlságosan messze vannak egymástól? Például annyira, hogy a Kárpát-medence népzenéje az egyik véglet, az angolszász beat a másik. De a válaszon sokat nem kell gondolkodni, aki csak egy kicsit is közel érzi magához az ethno-beatet és volt már az Aurevoir koncertjén, az tudja, hogy jó lesz.

A formáció jelenleg nyolc zsámbéki fiatalból áll, akik profi módon úgy játszanak másfél-két órát, mintha végig örömzenélnének. Hegedülnek, harmonikáznak, gitároznak, miközben a sajátok mellett megzenésített Radnóti-verset adnak elő, vagy eléneklik Cseh Tamás Minden álmomban című dalát, miközben fergeteges táncházat varázsolnak Szentendre kultikus pincehelyiségébe. Sosem fáradnak el, és ezt várják el a közönségtől is: mire a koncert közepére mindenki átizzadja a pólóját, bejelentik, hogy vége a lassú, szerelmes daloknak, induljon végre a buli. Az egyik pillanatban még a magyar, cigány, délszláv népzene motívumait ismeri fel az ember dalaikban, amelyek az ittasan hazafelé ballagó reménytelenül szerelmes fiúkról szólnak, majd hirtelen átcsapnak a Rage Against the Machine Killing In the Name című számába. Vagy a Tankcsapda Mennyország touristjába és mindez olyan természetes, hogy meglepődni sincs idő, máris azt kiabálja mindenki: hogy „Ülj le mellém, valamit mondok”… A változatos hangzásnak, az őrült táncnak és a szellemes összekötő szövegeknek köszönhetően az ember csak akkor áll kissé csalódottan, amikor viszlátot kell mondani. A zsámbéki srácok odateszik magukat, lelkesek és lelkesítenek. Érdemes rájuk odafigyelni.

Barlang, Szentendre, február 21.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.