Lemez

Beszélnünk kell Kevinről

Tame Impala: The Slow Rush

Zene

A 2010-es éveket összegző, nemrég lezárult toplistákon gyakran felbukkanó név volt a Tame Impala, ami nem csoda: a kereken tíz évvel ezelőtt kiadott Innerspeaker, a 2012-es Lonerism és a három évvel későbbi Currents egyaránt az évtized legjobb albumai közé tartoznak.

A 2010-es éveket összegző, nemrég lezárult toplistákon gyakran felbukkanó név volt a Tame Impala, ami nem csoda: a kereken tíz évvel ezelőtt kiadott Innerspeaker, a 2012-es Lonerism és a három évvel későbbi Currents egyaránt az évtized legjobb albumai közé tartoznak. Akár azt is mondhatnánk, hogy az utóbbi évek egyik legfontosabb zenekaráról van szó, de nem mondhatjuk, mert a Tame Impala név egyetlenegy embert takar, Kevin Parkert. Koncerten természetesen kísérőzenészek társaságában lép fel, a lemezeken viszont minden hangért ő felel; legyen szó énekről vagy hangszerekről. Ebben egyébként az az érdekes, hogy Parker szívesen kollaborál másokkal: a Currents óta olyan előadók dalaiban vendégeskedett, mint Lady Gaga, Mark Ronson, SZA, Travis Scott vagy Kanye West. Mostanra viszont végképp bebizonyosodott, hogy Tame Impala-albumot csakis egyedül tud készíteni.

A zimbabwei és dél-afrikai szülőktől származó 34 éves multiinstrumentalista a nyugat-ausztráliai, Perth környéki pszichedelikus zenei színtér főhőse, noha egy ideje már Los Angelesben él. A negyedik Tame Impala-lemezt már jóval korábban meg akarta jelentetni, csak közbejöttek nem várt körülmények: például a tűz, amelyben leégett a malibui albérlete, benne szinte a teljes zenei felszerelésével. Talán ennek a késlekedésnek is köszönhető, hogy a közel ötévnyi albumszünet után kiadott The Slow Rush fő tematikája az idő. A nyitó One More Year rögtön az idő múlásáról szól, az ezt követő Instant Destinyt pedig Parker tavalyi házassága ihlette. De szerepel itt még személyesebb dal: a többtételes Posthumous Forgiveness az elhunyt apának szól, a szövegében pedig még Mick Jagger és az Abbey Road is szóba kerül.

A hangzás összességében kevésbé rockos, tehát a Currents táncosabb, elektronikusbb nyomvonalán haladunk tovább, és ugyan a Tame Impala védjegyének számító dobhangzás most kevésbé hangsúlyos, azért akad izgalom bőven. A Borderline és az Időtlen időkig című filmet is megemlítő, valamint jó kis egysnittes(nek tűnő) klippel megküldött Lost in Yesterday tekinthető az album két fő slágerének, a Supertramp-féle The Logical Song billentyűtémájából merítő It Might Be Time pedig egész biztosan nagy koncertkedvenc lesz. A vége felé emberünk még megmártózik a 90-es évek eleji elektronikus tánczenében (Glimmer), a nyitódalra reflektáló bombasztikus zárószámban, a One More Hourban pedig sikeresen idézi meg a nagy pszichedelikus előd, a Flaming Lips világát. Ezen a lemezen még a „fillereknek” is (Breathe Deeper, Tomorrow’s Dust) értéke van, így minden esély megvan rá, hogy Kevin Parker a 20-as években is meghatározó zenei figura maradjon.

Universal, 2020

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.