Lemez

Beszélnünk kell Kevinről

Tame Impala: The Slow Rush

  • Nagy István
  • 2020.03.27 13:02

Zene

A 2010-es éveket összegző, nemrég lezárult toplistákon gyakran felbukkanó név volt a Tame Impala, ami nem csoda: a kereken tíz évvel ezelőtt kiadott Innerspeaker, a 2012-es Lonerism és a három évvel későbbi Currents egyaránt az évtized legjobb albumai közé tartoznak.

A 2010-es éveket összegző, nemrég lezárult toplistákon gyakran felbukkanó név volt a Tame Impala, ami nem csoda: a kereken tíz évvel ezelőtt kiadott Innerspeaker, a 2012-es Lonerism és a három évvel későbbi Currents egyaránt az évtized legjobb albumai közé tartoznak. Akár azt is mondhatnánk, hogy az utóbbi évek egyik legfontosabb zenekaráról van szó, de nem mondhatjuk, mert a Tame Impala név egyetlenegy embert takar, Kevin Parkert. Koncerten természetesen kísérőzenészek társaságában lép fel, a lemezeken viszont minden hangért ő felel; legyen szó énekről vagy hangszerekről. Ebben egyébként az az érdekes, hogy Parker szívesen kollaborál másokkal: a Currents óta olyan előadók dalaiban vendégeskedett, mint Lady Gaga, Mark Ronson, SZA, Travis Scott vagy Kanye West. Mostanra viszont végképp bebizonyosodott, hogy Tame Impala-albumot csakis egyedül tud készíteni.

A zimbabwei és dél-afrikai szülőktől származó 34 éves multiinstrumentalista a nyugat-ausztráliai, Perth környéki pszichedelikus zenei színtér főhőse, noha egy ideje már Los Angelesben él. A negyedik Tame Impala-lemezt már jóval korábban meg akarta jelentetni, csak közbejöttek nem várt körülmények: például a tűz, amelyben leégett a malibui albérlete, benne szinte a teljes zenei felszerelésével. Talán ennek a késlekedésnek is köszönhető, hogy a közel ötévnyi albumszünet után kiadott The Slow Rush fő tematikája az idő. A nyitó One More Year rögtön az idő múlásáról szól, az ezt követő Instant Destinyt pedig Parker tavalyi házassága ihlette. De szerepel itt még személyesebb dal: a többtételes Posthumous Forgiveness az elhunyt apának szól, a szövegében pedig még Mick Jagger és az Abbey Road is szóba kerül.

A hangzás összességében kevésbé rockos, tehát a Currents táncosabb, elektronikusbb nyomvonalán haladunk tovább, és ugyan a Tame Impala védjegyének számító dobhangzás most kevésbé hangsúlyos, azért akad izgalom bőven. A Borderline és az Időtlen időkig című filmet is megemlítő, valamint jó kis egysnittes(nek tűnő) klippel megküldött Lost in Yesterday tekinthető az album két fő slágerének, a Supertramp-féle The Logical Song billentyűtémájából merítő It Might Be Time pedig egész biztosan nagy koncertkedvenc lesz. A vége felé emberünk még megmártózik a 90-es évek eleji elektronikus tánczenében (Glimmer), a nyitódalra reflektáló bombasztikus zárószámban, a One More Hourban pedig sikeresen idézi meg a nagy pszichedelikus előd, a Flaming Lips világát. Ezen a lemezen még a „fillereknek” is (Breathe Deeper, Tomorrow’s Dust) értéke van, így minden esély megvan rá, hogy Kevin Parker a 20-as években is meghatározó zenei figura maradjon.

Universal, 2020

Neked ajánljuk