Lemez

Beszélnünk kell Kevinről

Tame Impala: The Slow Rush

Zene

A 2010-es éveket összegző, nemrég lezárult toplistákon gyakran felbukkanó név volt a Tame Impala, ami nem csoda: a kereken tíz évvel ezelőtt kiadott Innerspeaker, a 2012-es Lonerism és a három évvel későbbi Currents egyaránt az évtized legjobb albumai közé tartoznak.

A 2010-es éveket összegző, nemrég lezárult toplistákon gyakran felbukkanó név volt a Tame Impala, ami nem csoda: a kereken tíz évvel ezelőtt kiadott Innerspeaker, a 2012-es Lonerism és a három évvel későbbi Currents egyaránt az évtized legjobb albumai közé tartoznak. Akár azt is mondhatnánk, hogy az utóbbi évek egyik legfontosabb zenekaráról van szó, de nem mondhatjuk, mert a Tame Impala név egyetlenegy embert takar, Kevin Parkert. Koncerten természetesen kísérőzenészek társaságában lép fel, a lemezeken viszont minden hangért ő felel; legyen szó énekről vagy hangszerekről. Ebben egyébként az az érdekes, hogy Parker szívesen kollaborál másokkal: a Currents óta olyan előadók dalaiban vendégeskedett, mint Lady Gaga, Mark Ronson, SZA, Travis Scott vagy Kanye West. Mostanra viszont végképp bebizonyosodott, hogy Tame Impala-albumot csakis egyedül tud készíteni.

A zimbabwei és dél-afrikai szülőktől származó 34 éves multiinstrumentalista a nyugat-ausztráliai, Perth környéki pszichedelikus zenei színtér főhőse, noha egy ideje már Los Angelesben él. A negyedik Tame Impala-lemezt már jóval korábban meg akarta jelentetni, csak közbejöttek nem várt körülmények: például a tűz, amelyben leégett a malibui albérlete, benne szinte a teljes zenei felszerelésével. Talán ennek a késlekedésnek is köszönhető, hogy a közel ötévnyi albumszünet után kiadott The Slow Rush fő tematikája az idő. A nyitó One More Year rögtön az idő múlásáról szól, az ezt követő Instant Destinyt pedig Parker tavalyi házassága ihlette. De szerepel itt még személyesebb dal: a többtételes Posthumous Forgiveness az elhunyt apának szól, a szövegében pedig még Mick Jagger és az Abbey Road is szóba kerül.

A hangzás összességében kevésbé rockos, tehát a Currents táncosabb, elektronikusbb nyomvonalán haladunk tovább, és ugyan a Tame Impala védjegyének számító dobhangzás most kevésbé hangsúlyos, azért akad izgalom bőven. A Borderline és az Időtlen időkig című filmet is megemlítő, valamint jó kis egysnittes(nek tűnő) klippel megküldött Lost in Yesterday tekinthető az album két fő slágerének, a Supertramp-féle The Logical Song billentyűtémájából merítő It Might Be Time pedig egész biztosan nagy koncertkedvenc lesz. A vége felé emberünk még megmártózik a 90-es évek eleji elektronikus tánczenében (Glimmer), a nyitódalra reflektáló bombasztikus zárószámban, a One More Hourban pedig sikeresen idézi meg a nagy pszichedelikus előd, a Flaming Lips világát. Ezen a lemezen még a „fillereknek” is (Breathe Deeper, Tomorrow’s Dust) értéke van, így minden esély megvan rá, hogy Kevin Parker a 20-as években is meghatározó zenei figura maradjon.

Universal, 2020

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van.