Lemez

Beszélnünk kell Kevinről

Tame Impala: The Slow Rush

Zene

A 2010-es éveket összegző, nemrég lezárult toplistákon gyakran felbukkanó név volt a Tame Impala, ami nem csoda: a kereken tíz évvel ezelőtt kiadott Innerspeaker, a 2012-es Lonerism és a három évvel későbbi Currents egyaránt az évtized legjobb albumai közé tartoznak.

A 2010-es éveket összegző, nemrég lezárult toplistákon gyakran felbukkanó név volt a Tame Impala, ami nem csoda: a kereken tíz évvel ezelőtt kiadott Innerspeaker, a 2012-es Lonerism és a három évvel későbbi Currents egyaránt az évtized legjobb albumai közé tartoznak. Akár azt is mondhatnánk, hogy az utóbbi évek egyik legfontosabb zenekaráról van szó, de nem mondhatjuk, mert a Tame Impala név egyetlenegy embert takar, Kevin Parkert. Koncerten természetesen kísérőzenészek társaságában lép fel, a lemezeken viszont minden hangért ő felel; legyen szó énekről vagy hangszerekről. Ebben egyébként az az érdekes, hogy Parker szívesen kollaborál másokkal: a Currents óta olyan előadók dalaiban vendégeskedett, mint Lady Gaga, Mark Ronson, SZA, Travis Scott vagy Kanye West. Mostanra viszont végképp bebizonyosodott, hogy Tame Impala-albumot csakis egyedül tud készíteni.

A zimbabwei és dél-afrikai szülőktől származó 34 éves multiinstrumentalista a nyugat-ausztráliai, Perth környéki pszichedelikus zenei színtér főhőse, noha egy ideje már Los Angelesben él. A negyedik Tame Impala-lemezt már jóval korábban meg akarta jelentetni, csak közbejöttek nem várt körülmények: például a tűz, amelyben leégett a malibui albérlete, benne szinte a teljes zenei felszerelésével. Talán ennek a késlekedésnek is köszönhető, hogy a közel ötévnyi albumszünet után kiadott The Slow Rush fő tematikája az idő. A nyitó One More Year rögtön az idő múlásáról szól, az ezt követő Instant Destinyt pedig Parker tavalyi házassága ihlette. De szerepel itt még személyesebb dal: a többtételes Posthumous Forgiveness az elhunyt apának szól, a szövegében pedig még Mick Jagger és az Abbey Road is szóba kerül.

A hangzás összességében kevésbé rockos, tehát a Currents táncosabb, elektronikusbb nyomvonalán haladunk tovább, és ugyan a Tame Impala védjegyének számító dobhangzás most kevésbé hangsúlyos, azért akad izgalom bőven. A Borderline és az Időtlen időkig című filmet is megemlítő, valamint jó kis egysnittes(nek tűnő) klippel megküldött Lost in Yesterday tekinthető az album két fő slágerének, a Supertramp-féle The Logical Song billentyűtémájából merítő It Might Be Time pedig egész biztosan nagy koncertkedvenc lesz. A vége felé emberünk még megmártózik a 90-es évek eleji elektronikus tánczenében (Glimmer), a nyitódalra reflektáló bombasztikus zárószámban, a One More Hourban pedig sikeresen idézi meg a nagy pszichedelikus előd, a Flaming Lips világát. Ezen a lemezen még a „fillereknek” is (Breathe Deeper, Tomorrow’s Dust) értéke van, így minden esély megvan rá, hogy Kevin Parker a 20-as években is meghatározó zenei figura maradjon.

Universal, 2020

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.