Nekrológ

Szabadon távozott

Andrew Weatherall (1963–2020)

Zene

A tragikusan korán, nem egészen 57 évesen, tüdőembóliában elhunyt dj-ről számos zenerajongó őrizhet szép s idővel még inkább megszépülő emlékeket. Emlegethetjük zenéinek kortalan zsenialitását, mások számainak újraalkotásában, magasabb szintre emelésében megmutatkozó remixőri talentumát, évtizedek múltán is élvezetes, számtalanszor visszahallgatható, egyben tanulságos dj-szettjeit.

A tragikusan korán, nem egészen 57 évesen, tüdőembóliában elhunyt dj-ről számos zenerajongó őrizhet szép s idővel még inkább megszépülő emlékeket. Emlegethetjük zenéinek kortalan zsenialitását, mások számainak újraalkotásában, magasabb szintre emelésében megmutatkozó remixőri talentumát, évtizedek múltán is élvezetes, számtalanszor visszahallgatható, egyben tanulságos dj-szettjeit. Lemezkiadó-alapítóként, producerként, lemezlovasként – ha nem is egymagában, de a kevés kiválasztottak egyikeként – egy egész színteret definiált. Pedig a vidéki Angliából érkező, Londonba csak huszonévesként költöző Andrew Weatherallt semmi sem predesztinálta erre a pályafutásra. Tinédzserként a fesztiválokat járta, közben nyitott füllel, tapasztalatokra éhesen látogatta a funk-, soul- és diszkóklubokat, ugyanekkor mind jobban terebélyesedett jó ízléssel összeválogatott lemezgyűjteménye is. Ez utóbbinak is köszönhette, hogy idővel – már huszonévesként dj-vé vált –, sőt a nyolcvanas évek végére Terry Farley-vel közös estje lett az egyik legnagyobb attrakció a londoni partiszcénában.

*

A korábban számtalan munkával próbálkozó, egy ideig kőművesként, de zenei újságíróként is dolgozó Weatherall saját bevallása szerint először csupán könnyű pénzkeresetnek gondolta a zenével való foglalatoskodást. Ám ehhez képest hamarosan producerként is kamatoztathatta mindazt, amit autodidaktaként megtanult a zenéről, és egyben elszabadíthatta határokat nem ismerő fantáziáját. Az is tanulságos, hogyan lett ennyire keresett és respektált producer, amihez dj-karrierjén kívül nyilván hozzájárult a barátaival még a nyolcvanas évek végén összerakott, Boy’s Own című fanzinjának népszerűsége is. Ez az eredetileg mindennel foglalkozó lap lett az akkori brit és leginkább a London–Ibiza-tengelyen érvényesülő acid house színtér legfontosabb krónikása. A szerzők saját zenék kiadásával is megpróbálkoztak, és milyen jól tették! Bocca Juniors néven alkotó csapatuk (Weatherall és Farley mellett Anna Haigh, Pete Heller, Hugo Nicholson) már hibátlanul hozta a Wea­therall által tökélyre vitt, a műfaji határokat semmibe vevő receptet: funkyritmusképletek találkoztak az indie tánczene laza, mégis rockos gitártémáival, hipnotikus basszusgrúvokkal, a jamaicai dub ihlette széteffektezett lüktetéssel, no meg a korai house laza tánctémáival. Azonban Wea­therall igazán akkor volt elemében, ha rászabadulhatott mások dolgaira, így a popzenetörténet legemlékezetesebb, szemtelenül szellemes remixei közül jó néhány a nevéhez fűződik. Például a Saint Etienne-ihletett Neil Young-feldolgozását, az Only the Love Can  Break Your Heartban előbb füstös dubbal bódítja el a befogadót, és csak egy jelentőségteljes szöveges hangminta után tér rá az eredeti dal gondos felületkezelésére.

Weatherall talán legismertebb remixe, a Loaded valóságos iskolapéldája annak, hogy mit lehet és szabad megtenni más munkájával, és hogyan gyárthatunk kellő invencióval egy jó közepes darabból zseniálisat. Az eredeti feladat a Primal Scream I’m Losing More Than I’ll Ever Have című kissé obskúrus Stones-utánérzésének remixelése volt, amit egészen formabontó módon oldott meg. A gitár- és basszustémából is nyúlfarknyit hagyott meg, ezeket loopolta, hozzárakta egy olasz bootleg Eddie Brickell-remix ritmusalapját, egy sort Bobby Gillespie Robert Johnson-feldolgozásából, míg a kórushangminta a The Emotions nevű amerikai soul­csapattól, a vezérmotívum pedig egy 1966-os Peter Fonda-filmből, a The Wild Angelsből való. A Loaded 1991-ben nem csupán Weatherall, de a Primal Scream karrierjét is beindította, felkerült a revelatív Screamadelica című albumukra is, ami többnyire PS-nyersanyagra épülő remixeket tartalmazott.

*

Andy Weatherall mint producer és lemezlovas nem kevesebb mint három évtizeden át meghatározó és máig aktuális zenék sorát adta ki. A kollaborációk közül talán a Keith Tenniswoddal közös, 1995 és 2007 között aktív Two Lone Swords­mant emlegetik a legtöbbet (technó-, elektro-, kísérletielektronika-, sőt garázsrockelemeket ötvöző zenéjükkel fejhosszal előzték pályatársaikat), de az ezt megelőző Sabres of Paradise-korszak lemezeit vagy éppen a Timothy J. Fairplay-jel közös, egy albumig jutó The Asphodells duó 2012-es üdítően eklektikus nagylemezét, Ruled by Passion, Destroyed by Lustot is csak ajánlani tudjuk, miként 2016-ban és 2017-ben kiadott utolsó két szólóalbumát, a Convenazzát és a Qualiát. Élete utolsó percéig megmaradt jó szimatú és aranykezű lemezlovasnak, utolsó kétszámos EP-je pedig szinte közvetlenül a halála előtt jelent meg. Nem egyszerűen egy élő klasszikus, de az elektronikus tánczenei színtér egyik legkreatívabb alkotója hagyott itt minket.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.