A tragikusan korán, nem egészen 57 évesen, tüdőembóliában elhunyt dj-ről számos zenerajongó őrizhet szép s idővel még inkább megszépülő emlékeket. Emlegethetjük zenéinek kortalan zsenialitását, mások számainak újraalkotásában, magasabb szintre emelésében megmutatkozó remixőri talentumát, évtizedek múltán is élvezetes, számtalanszor visszahallgatható, egyben tanulságos dj-szettjeit. Lemezkiadó-alapítóként, producerként, lemezlovasként – ha nem is egymagában, de a kevés kiválasztottak egyikeként – egy egész színteret definiált. Pedig a vidéki Angliából érkező, Londonba csak huszonévesként költöző Andrew Weatherallt semmi sem predesztinálta erre a pályafutásra. Tinédzserként a fesztiválokat járta, közben nyitott füllel, tapasztalatokra éhesen látogatta a funk-, soul- és diszkóklubokat, ugyanekkor mind jobban terebélyesedett jó ízléssel összeválogatott lemezgyűjteménye is. Ez utóbbinak is köszönhette, hogy idővel – már huszonévesként dj-vé vált –, sőt a nyolcvanas évek végére Terry Farley-vel közös estje lett az egyik legnagyobb attrakció a londoni partiszcénában.
*
A korábban számtalan munkával próbálkozó, egy ideig kőművesként, de zenei újságíróként is dolgozó Weatherall saját bevallása szerint először csupán könnyű pénzkeresetnek gondolta a zenével való foglalatoskodást. Ám ehhez képest hamarosan producerként is kamatoztathatta mindazt, amit autodidaktaként megtanult a zenéről, és egyben elszabadíthatta határokat nem ismerő fantáziáját. Az is tanulságos, hogyan lett ennyire keresett és respektált producer, amihez dj-karrierjén kívül nyilván hozzájárult a barátaival még a nyolcvanas évek végén összerakott, Boy’s Own című fanzinjának népszerűsége is. Ez az eredetileg mindennel foglalkozó lap lett az akkori brit és leginkább a London–Ibiza-tengelyen érvényesülő acid house színtér legfontosabb krónikása. A szerzők saját zenék kiadásával is megpróbálkoztak, és milyen jól tették! Bocca Juniors néven alkotó csapatuk (Weatherall és Farley mellett Anna Haigh, Pete Heller, Hugo Nicholson) már hibátlanul hozta a Weatherall által tökélyre vitt, a műfaji határokat semmibe vevő receptet: funkyritmusképletek találkoztak az indie tánczene laza, mégis rockos gitártémáival, hipnotikus basszusgrúvokkal, a jamaicai dub ihlette széteffektezett lüktetéssel, no meg a korai house laza tánctémáival. Azonban Weatherall igazán akkor volt elemében, ha rászabadulhatott mások dolgaira, így a popzenetörténet legemlékezetesebb, szemtelenül szellemes remixei közül jó néhány a nevéhez fűződik. Például a Saint Etienne-ihletett Neil Young-feldolgozását, az Only the Love Can Break Your Heartban előbb füstös dubbal bódítja el a befogadót, és csak egy jelentőségteljes szöveges hangminta után tér rá az eredeti dal gondos felületkezelésére.
Weatherall talán legismertebb remixe, a Loaded valóságos iskolapéldája annak, hogy mit lehet és szabad megtenni más munkájával, és hogyan gyárthatunk kellő invencióval egy jó közepes darabból zseniálisat. Az eredeti feladat a Primal Scream I’m Losing More Than I’ll Ever Have című kissé obskúrus Stones-utánérzésének remixelése volt, amit egészen formabontó módon oldott meg. A gitár- és basszustémából is nyúlfarknyit hagyott meg, ezeket loopolta, hozzárakta egy olasz bootleg Eddie Brickell-remix ritmusalapját, egy sort Bobby Gillespie Robert Johnson-feldolgozásából, míg a kórushangminta a The Emotions nevű amerikai soulcsapattól, a vezérmotívum pedig egy 1966-os Peter Fonda-filmből, a The Wild Angelsből való. A Loaded 1991-ben nem csupán Weatherall, de a Primal Scream karrierjét is beindította, felkerült a revelatív Screamadelica című albumukra is, ami többnyire PS-nyersanyagra épülő remixeket tartalmazott.
*
Andy Weatherall mint producer és lemezlovas nem kevesebb mint három évtizeden át meghatározó és máig aktuális zenék sorát adta ki. A kollaborációk közül talán a Keith Tenniswoddal közös, 1995 és 2007 között aktív Two Lone Swordsmant emlegetik a legtöbbet (technó-, elektro-, kísérletielektronika-, sőt garázsrockelemeket ötvöző zenéjükkel fejhosszal előzték pályatársaikat), de az ezt megelőző Sabres of Paradise-korszak lemezeit vagy éppen a Timothy J. Fairplay-jel közös, egy albumig jutó The Asphodells duó 2012-es üdítően eklektikus nagylemezét, Ruled by Passion, Destroyed by Lustot is csak ajánlani tudjuk, miként 2016-ban és 2017-ben kiadott utolsó két szólóalbumát, a Convenazzát és a Qualiát. Élete utolsó percéig megmaradt jó szimatú és aranykezű lemezlovasnak, utolsó kétszámos EP-je pedig szinte közvetlenül a halála előtt jelent meg. Nem egyszerűen egy élő klasszikus, de az elektronikus tánczenei színtér egyik legkreatívabb alkotója hagyott itt minket.
