Zene

La Compagnie Du Hanneton: Au Revoir Parapluie James Thiérrée a boldog békeidők cirkuszának gyermeke, szülei, Jean-Baptiste Thiérrée és Victoria Chaplin Cirque Imaginaire nevű cirkuszában nőtt fel, de ma már független színházi vagabund. Legújabb neocirkusz-produkciója mágikus-szürreális darab, minden megtörténhet benne, amit el bírunk képzelni a színpadon.

Roddy Doyle: Henry csillaga Roddy Doyle-t, akivel kapcsolatban Magyarországon legalább tizenötször lőtték már el a származására utaló "úr ír" szóviccet, mindannyian a Barrytown-trilógia (A Commitments, A méregzsák, A mozgóbüfé) imádnivalón surmó, virtigli ír figurái miatt szerettük meg. A trilógiánál jóval komorabb hangvételű Henry csillaga egy másik, eleddig kétkötetes sorozat, a The Last Roundup nyitó darabja.

A tavasz immár végleg nyárba fordult, odakünn a virágos réteken a dús lombú fákról leveleket legelő őzeket csak a pajkos nyulak zavarják meg, és így tovább. Megmagyarázhatatlan, miért ösztönzi ez az idill a legsötétebb metálzenekarokat arra, hogy éppen most adják ki friss lemezeiket, mikor se tél nincs, se csend, nem beszélve a hóról és halálról. Persze lehet, hogy éppen ez tetézi a megénekelhető kínokat.

Emlékszem, úgy kábé kilenc éve volt, amikor az Almássy Téri Szabadidőközpontban vártuk a Neurosis és a VoiVod koncertjét. A hazai előzenekarként meghívott Vágtázó Halottkémek már lement; mi épp a büfé felé tartottunk volna, amikor a színpadra lépett (mit lépett, robbant talán, vagy valami hasonló eposzi kifejezés illene ide) a Today Is The Day legénysége. Akkor ott megnyílt a föld egy kicsinykét. Vegyünk egy Cyrano de Bergerac-i arckifejezésű, méla basszusgitárost, egy szénné tetovált, szinte csak páratlan ütemekben dolgozó dobost és egy énekes-gitárost, aki olyan démoni tekintettel pásztázta az első sorokat, mint Harvey Stephens az Omenből, folyt a nyál a szakálláról, forgatta a szemeit, miközben a létező összes emberi szenvedés hangszínét prezentálta a mikrofonba. Néhányan elmenekültek, a többség viszont maradt, és engedett a Today Is The Day mentális erőszakjának, és miután kivakarta a fejét az Almássy tér betonjából, rajongó maradt örökre.

Ezek a legszebb évei, énekli David Coverdale a Whitesnake új lemezének nyitó számában, és nem röhögi el magát. De a hallgató is legfeljebb csak mosolyog, mert a hatvan felé közeledő egykori rockisten tényleg meggyőző, és aktuális fegyvertársa, Doug Aldrich gitáros masszív riffjei további nyomatékot adnak a szavainak. Mintha elirigyelték volna az Ozzy mellett döngető Zakk Wylde szőrös, mosdatlan gitárhangzását, Aldrich meglepően keményen penget, a nyers megszólalás alig emlékeztet a zenekar fénykorának lakkozott popmetáljára, bár a kéjesen sustorgó lírait azért nem sikerült megspórolni.

A kulisszákra koncentráló werkfilmek néha izgalmasabbak, mint maga a főműsorszám, amit kísérnek. Persze mindig vannak, akik eludvariaskodják a dolgot, és még el sem készült a film, de már köszönik az ügynöküknek, mások arcokat vágnak és belegrimaszolnak a kamerába, de olyan is van, hogy tényleg meg lehet tudni valamit a forgatás menetéről, a produkció mögötti emberi, szakmai viszonylatokról. Az Egyszer magával ragadó werkfilm, ha van szépséghibája, az is csak az lehet, hogy ő maga a főfilmes attrakció. Áll a bús képű utcazenész a vásárlóutca sarkán, mögötte leértékeléseket hirdető kirakat, előtte egyfős közönsége, egy meglehetősen ingatag lábon álló egzisztencia, de mint kiderül, ő sem a pengetés miatt jött, hanem a bevételért.

Színházat vagy palotát formáz a fekete falú, majdnem üres tér (melyben egy tologatható kanapé az egyetlen bútordarab); középen, a fallapok elcsúsztatásával medencés helyiség (fürdőszoba?) nyílik. A medencében sár. Yvonne innen "támad", de tudván tudható, hogy előbb-utóbb mindenki megmártózik benne.

Könnyű megmagyarázni, de szinte lehetetlen megérteni, miért tekintik gyakorta még a szenvedelmes operakedvelők is kellemes, ám lagymatag, kevéssé drámai alkotásnak a byronizmustól megvert orosz uracs történetét. Mert jóllehet a "lírai jelenetek" műfaji megjelölés is e látszatot erősíti, Csajkovszkij operája valójában korántsem mélabús pasztell, kellemes esti levezető program. Fölöttébb reményt keltő volt hát, hogy az ötletgazdag Kovalik Balázs számára több Anyegin-rendezést követően sem tetszett lezárt témának e mű, s hogy habár sorozatos véletlenek eredményeképpen, de Pesten is színre vihette rendezését. S mégis, a Kovalik-remake - az Elektra és a Palestrina üdítő élményszerűsége után - csalódást keltett, s ezért aligha csak az Andrássy úti palota fátumos tradícióit és a budapesti közönség ókonzervativizmusát illeti felelősség.

Világéletemben olyan gyerekeket ismertem csak, akik bármikor képesek arra, hogy egy hirtelen mozdulattal felgyújtsák a házat, kitörjék az ablakot, leborítsák a tűzhelyről a forró levessel teli fazekat, és ha esetleg zárva van az utcaajtó, akkor a kerítésen keresztül másszanak ki az utcára. Persze én is hallottam arról, hogy vannak csöndes, jó gyerekek, de ugyanígy hallottam a Szent Grálról és Veronika kendőjéről is. Számomra elképzelhetetlen, hogy egy hús-vér kölyök ne legyen vásott, hogy szófogadóan, csöndesen játsszon a szobájában, képeskönyveket nézegessen, illedelmesen beszéljen a felnőttekkel, sőt mi több, akár egyedül is ki lehessen engedni az utcára. A Sárkány a lépcsőházban tizenkét meséjének viszont nem csak a főhőse, merész következtetéseket levonva, valószínűleg a szerzője is ilyen lehetett annak idején. Az egész mesekönyv tulajdonképpen szolidaritási nyilatkozat a jó gyerekek mellett.

Wilhelm sikolya, miszerint Wilhelm Scream, pontosabban: ááúúúúúúú! Kétheti adósságunkat próbáljuk, ím, törleszteni, azt találtuk írni, hogy az Indiana Jones tele van Wilhelm sikolyával. Egy hangeffektus ez, ami nagyobb divat lett mára az amerikai filmek egy jól körülírható csoportozatában, mint nálunk anno a gézing.

Bécsi Filharmonikusok "És ezért még fizetnek is..." - ezzel a címmel bocsátotta közre néhány évtizede kedélyes visszaemlékezéseit a bécsi zenekar hajdani beltagja, Otto Strasser, s ugyanez a derűs felismerés ejti rabul a tollnokot, aki kemény forintokat kap azért, hogy a filharmonikusok budapesti fellépésének minéműségéről híven számot adjon. Mert ha találtatott is oly finomult ízlésű recenzens, aki "hakniszínvonalúnak" ítélte a bécsiek vendégjátékát, s számon kérte rajtuk a koncertprogram szokványosságát, e sorok írója inkább az országos csodát észlelte, ahogy Brahms II.

Beatrix Potter-sorozat 1-3. "Annamááááária! Aaaannamária!" - nekem így kezdődött az egész, erre nem lehetett nem figyelmesnek lenni. Amikor a decens házikabátot viselő patkány szólítja a feleségét valamiféle szolgálattételre, mely tévedhetetlenül kapcsolódik a (helyes és bőséges) táplálkozáshoz, abból lesz a "macskatekercs".

Deti Picasso Gaja Arutyunjan figyelemre méltó személyiség: lendület, erő, báj, mérhetetlen öntudat és irigylésre méltó önszeretet sugárzott a Picasso-gyerekek frontnőjéből ezen a koncerten. Korábbi budapesti fellépései között volt olyan, amikor kicsit túlságosan is intellektuálisra, nemesen zaklatott-érzékenyre vette a figurát, túlhajtva egészen a modorosságig.

Cyborg vagyok, amúgy minden oké Dél-Korea európai szemmel érdekes valami, az ázsiai munkamorál párosodva az amerikai fogyasztói kultúrával néha szörnyszülötteket hoz létre, de a filmművészet dúsan profitál az efféle jelenségekből. A test instrumentalizálásáról Kim Ki-duk csinált filmet (Az idő), a lélek viszontagságairól épp most Park Chan-wook.