Bécsi Filharmonikusok "És ezért még fizetnek is..." - ezzel a címmel bocsátotta közre néhány évtizede kedélyes visszaemlékezéseit a bécsi zenekar hajdani beltagja, Otto Strasser, s ugyanez a derûs felismerés ejti rabul a tollnokot, aki kemény forintokat kap azért, hogy a filharmonikusok budapesti fellépésének minémûségérõl híven számot adjon. Mert ha találtatott is oly finomult ízlésû recenzens, aki "hakniszínvonalúnak" ítélte a bécsiek vendégjátékát, s számon kérte rajtuk a koncertprogram szokványosságát, e sorok írója inkább az országos csodát észlelte, ahogy Brahms II. szimfóniájának harmadik tételére az addig is üzembiztos világszínvonalon játszó muzsikusok felhágtak a tökély grádicsára. S persze ámulta a - közönség java számára merõ újdonságként elõvezetett - Dohnányi Koncertdarab bécsi-magyar szólistája, a zenekar elsõ csellistájaként mûködõ Nagy Róbert nyugodt virtuozitását, a vonóskar alighanem páratlan hangzását, valamint a Galántai táncok autentikus bandajátékát. A bécsiek vezénylõ fejedelme, a kereken hét évtizede karmesterkedõ Lorin Maazel sem hagyott éppenséggel kellemetlen emléket maga után: dirigálása látványnak sem utolsó, ökonomikus és egyszersmind arisztokratikusan elegáns mozdulatai mindenkor garantálják a zenekar topográfiai tájékozódását, s szemmel láthatóan személyiségbõl is akad még fölös többlete a hetvennyolc esztendõs úriembernek. Az obligát ráadások ezúttal kétszeresen is obligátnak bizonyultak, hiszen két Magyar tánc hangzott fel Brahmstól, méghozzá a legnépszerûbbek közül, ámde vásott unalomnak nyoma sem volt a Nemzeti Hangversenyteremben. A bécsiek látható élvezettel és illetékességük teljes tudatában húzták, Maazel osztentatív derût mutatott, s a lenyûgözött budapesti közönség sem tetszett kifejezetten elégedetlennek.
Mûvészetek Palotája, május 27.
*****
