A tavasz immár végleg nyárba fordult, odakünn a virágos réteken a dús lombú fákról leveleket legelő őzeket csak a pajkos nyulak zavarják meg, és így tovább. Megmagyarázhatatlan, miért ösztönzi ez az idill a legsötétebb metálzenekarokat arra, hogy éppen most adják ki friss lemezeiket, mikor se tél nincs, se csend, nem beszélve a hóról és halálról. Persze lehet, hogy éppen ez tetézi a megénekelhető kínokat.
*
Keep of Kalessin: Kolossus Ha egy banda székhelye az összetéveszthetetlenül norvég, Thortól is elhagyatott Trondheim, akkor gyakorlatilag borítékolható, milyen zenét fog játszani: természetesen black metalt. Míg nem kötötte le mérhetetlen energiái nagy részét a Mayhem, ebben a zenekarban Magyarország egyik leghíresebb zenésze, Csihar Attila állt a mikrofon mögött (nos, igen: e tényező nélkül valószínűleg negyedennyien sem ismernék a Keep of Kalessint). S bár Csihar távozásával kevésbé ördögi már a Kalessin, azért nem kell csalódnunk: a néha a Satyriconban is feltűnő Obsidian Claw hangja sem kicsit karcos, noha távol áll az old school black metal hagyományaitól. A kívülállást a zene is erősíti: a The Rising Sign című hétperces opus jó részét például akusztikus hangszerekkel kísért zongoraszóló teszi ki, s az ének is egész lágy - ez persze kifejezetten rosszul szokott elsülni ebben a műfajban, de itt megállja a helyét a dolog. Itt-ott egy kis heavy metal, néhol egy kevéske rakendroll, thrashes verzék, epikus black alapok - s bár ez a koktélok nyelvére lefordítva nagyjából úgy festene, mint a vodka whiskyvel, tequilával, narancslével és sörrel, a Kolossus mégis problémátlanul fogyasztható. **** és fél (Nuclear Blast/HMP, 2008)
Ihsahn: angL Ha a Keep of Kalessinről talán kissé túlzás volt azt állítani, hogy ismertségét nagyban Csiharnak köszönheti, Ihsahn esetében már megkérdőjelezhetetlen tény, hogy aki megveszi a lemezét, azért teszi, mert az emelt fővel megszűnő fekete császár, az Emperor vezetőjének projektjéről van szó. Persze az énekes, gitáros, basszeres és billentyűs Ihsahn manapság már inkább az esetlegesen újraalakuló Emperorról beszél projektként. Az anyabandával való összehasonlításból mindenesetre nem jön ki jól.
Pedig e második lemeze, az angL ígéretesen kezdődik: a Monolith egy egészen gyors - bár kissé tompa hangzású - zenéjében az Emperor, az Old Man's Child és némileg a Cradle of Filth jó tulajdonságait ötvöző szerzemény, Ihsahn meg hozza az átlagosat a mikrofon mögött. De a második szám, a Scarab már megrémít: remek, vaskos és nagyon ötletes riffel indít, majd hamarosan akusztikus belassulásba vált, amelyet viszont valami olyasmi kísér, amit sose kívántunk volna: Ihsahn rémes lírai éneke. És hiába a folytonos váltakozás a blackes és a szimfonikus részek között, hiába a sok (ha nem is feledhetetlen, de) jól hangzó riff - az innentől folyton visszatérő, elhibázott dallamos ének nagyon megnehezíti a befogadást. *** alá (Candlelight, 2008)
Opeth: Watershed Az egy szám erejéig Ihsahnnál is közreműködő Mikael Akerfeldt csapata, a kultikussá nőtt Opeth rögvest meg is mutatja, hogyan kell az extrémet vegyíteni a legszebb lírával - nagyjából úgy, ahogyan azt egy évtizede teszik. Már a felütés megmutatja, mire számíthatunk: az Opeth-viszonylatban röpkének tűnő háromperces intró vendégénekesnője gondoskodik a libabőrről, ami megmarad a maradék ötven percben is. A hangzás most is tökéletes, a gyomorból, elképesztő erővel éneklő Akerfeldt a legjobbját nyújtja, a dobok, a gitárok és minden pluszeffekt milliméterre pontosan van összeillesztve: ez az igazi harmónia, már ami a sötétebb tónusú (és némiképp progresszív rockba hajló) metált illeti. Akerfeldt nem túlozza el a dallamos éneklést, egyébként viszont több regiszterben szólal meg egymaga, mint egy egész nap összes fellépője a Sziget metálsátrában. Egy rajongó sem fog csalódni a Watershedben - legfeljebb szereznek vele még jó néhányat. ***** (Roadrunner/CLS, 2008)
Deicide: Till Death Do Us Part Ha anyánk valaha is óvott bennünket a rockerek társaságától, próbált rávenni hosszú hajunk levágására, vagy ha botor módon sátánizmussal azonosította a torzított gitár hangját - akkor azt egészen nyilvánvalóan az olyan együttesek miatt tette, mint a Deicide. És a floridai bandára tekintve utólag akár még igazat is adhatnánk neki. Ha nem volna elég ehhez a tény, hogy az együttes neve tükörfordításban istengyilkosságot jelent, hozzátehetjük még az elmebeteg frontember, Glen Benton homlokába égetett fordított keresztet, vagy az olyan, igazán emberi gesztusokat, mint hogy miután Benton megírta a Forever Hate You című számot, a kisfiával küldte el azt a volt feleségének. És akkor a dalszövegekről és a lemezborítókról még nem is beszéltünk - és nem is fogunk, az eddigiek után talán már érthető okokból. Viszont a Deicide a "hagyományos" death metalt játszó zenekarok közül hosszú-hosszú évek óta stabilan az egyik legjobb. Az új és természetesen az eddigieket logikusan folytató lemezen Benton a műfajban adatott kevés változatosságot kihasználva hörgi végig a dalokat, a gitárszólók kifejezetten jók, a számok ötletesen vannak összerakva, olyannyira, hogy háromnegyed óra alatt sem válik unalmassá az ezúttal inkább mókás, mintsem polgárpukkasztó című korong. A Till Death Do Us Part a legjobb példa arra, hogy ez a stílus nagyon is adhat élvezetes, izgalmas és kivitelezésükben is profi lemezeket a hallgatónak - akármit mond is anyánk. ***** (Earache/HMP, 2008)
