Könnyű megmagyarázni, de szinte lehetetlen megérteni, miért tekintik gyakorta még a szenvedelmes operakedvelők is kellemes, ám lagymatag, kevéssé drámai alkotásnak a byronizmustól megvert orosz uracs történetét. Mert jóllehet a "lírai jelenetek" műfaji megjelölés is e látszatot erősíti, Csajkovszkij operája valójában korántsem mélabús pasztell, kellemes esti levezető program. Fölöttébb reményt keltő volt hát, hogy az ötletgazdag Kovalik Balázs számára több Anyegin-rendezést követően sem tetszett lezárt témának e mű, s hogy habár sorozatos véletlenek eredményeképpen, de Pesten is színre vihette rendezését. S mégis, a Kovalik-remake - az Elektra és a Palestrina üdítő élményszerűsége után - csalódást keltett, s ezért aligha csak az Andrássy úti palota fátumos tradícióit és a budapesti közönség ókonzervativizmusát illeti felelősség.
Hinta leng be a színpad fölé az opera első taktusai alatt, mintha az orosz falu színpadi közhelyén ütne tanyát a rendezés, ám hamar kiderül, hogy esténk nem Turgenyev és Csehov vidékén zajlik majd, hanem jó pár versztával odébb, a színszimbolika és a látványköltészet csábító, de ingoványos terepén. Kovalik mindenesetre radikálisan szakít a pasztellszínekkel, s Angelika Höckner áttelepített díszlet- és jelmezterveinek jegyében a méregzöldre, a vörösre, az arany- és a fehér színre alapítja előadását. E döntése amúgy nem azért tűnik problematikusnak, mivel az értelmezés örömteli munkájából kirekeszti a színvakokat és a színtévesztőket, hanem mert egyéni jelképrendszere jobbára irodalmi és zenei támaszték nélkül, s ilyeténképp bajosan egzisztál. Hasonló, az előrágottan didaktikus és a felfejthetetlenül talányos végpontjai között cikázó ötletek a rendezés más szegleteiben is előbukkannak: az első felvonás folyamán a színpad légterében terjedelmes keretek mozognak az "itt a piros, hol a piros" logikáját követve, a második felvonás párbajjelenetében szegény Lenszkij halálát kísérendő porhó hull, illetve fuvall a rézsút játéktérre.
A szép, olykor egyenesen poétikus pillanatokat rendszerint bosszantó modorosságok szegélyezik. Vegyes ivararányú szoknyás haláldémonok közlekednek, s felbukkannak a szembekötősdi, a "bújj, bújj, zöld ág", s egyéb sor- és körjátékok Kovalik által kedvvel kultivált elemei. Ismerős, méghozzá zavaróan ismerős az a gesztus is, amellyel a rendező elbirtokolja (ha tetszik: elbitorolja) a záró pillanatokat: az első felvonás utolsó másodperceiben az említett kisestélyis démonok zúdítanak meggymagokat a színpadra, míg a mű bús zárlatát egy reflektor - roppant balesetveszélyesnek tűnő - színpadi belengése világítja meg számunkra.
Pedig Kovaliknak vitán felül van mondandója az emberi vágyakról és viszonylatokról, csakhogy szabadalmazott manírjai ezúttal rendre kitakarják ennek momentumait. A néző mégsem süpped az életunalom, a szplín mocsarába, s ez túlnyomórészt az opera zenei kivitelezésének köszönhető. Az ember alig hiheti, hogy Kovács János első alkalommal vezényli a művet, s azt tán még kevésbé, hogy az Operaház zenekara szinte nem is csinál feltűnő gikszert a két premieren. Az első felvonás menetében ugyan mindkét estén akad szétcsúszó együttes, ám az énekesek majd' kivétel nélkül jeles rendű teljesítményt nyújtanak. A címszerepben mindkétszer Molnár Leventét hallhattuk (az első szereposztás Anyeginjét, Káldi Kiss Andrást betegség tartotta távol a premiertől), s robusztus fizikuma és behízelgő lírai baritonja egyaránt kedvező benyomást keltett. Színpadi jelenléte majd mindenkor dominánsnak bizonyult, s legfeljebb az
elegancia-arrogancia
világfias arányát nem sikerült még kiegyensúlyoznia. A két Tatjána, Bátori Éva és Frankó Tünde ugyancsak remekelt: Bátori falusiasabb, míg Frankó született arisztokrata leányt formált, kár, hogy az utóbbi művésznő érezhetően elfáradt a harmadik felvonás záró kettősére.
Az opera és a verses regény ifjúsági tartaléksorát, azaz Olgát és Lenszkijt a két estén Mester Viktória és Fekete Attila, illetve Nyáry Zoltán játszotta. Mester Viktóriának jól áll az életszomj és a cserfesség, így hát még kissé faramuci koktélruhájában is ideális Olgát hozott, míg a két tenor nemcsak az ifjonti hevület ábrázolásában jeleskedett, de a mű leghálásabb áriájának hatásos elővezetésében is. Említést érdemel még a két törődött Larina, Balatoni Éva és Kukely Júlia, Kóbor Tamás zilált Monsieur Triquet-je, s természetesen a két nagyszerű Gremin herceg, Fried Péter és Rácz István: mindketten az öregedés nemes - a jelzett színpadiság dacára is -, döntően civil pátoszát hozták magukkal a színpadra.
Nemcsak a színpad, de az előadás is lejt az operaház új produkcióján: a zenei megvalósítás ezúttal erőteljesebb élményt jelent, mint Kovalik rendezése. Akárhogy is, a társulat mozgásba lendült - az operaházi byronizmusnak vége.
Magyar Állami Operaház, május 31., június 1.
