Zene

"Itt el nem hangozhat semmi (beleértve ezt az állítást), ami már korábban is el ne hangzott volna" - írja Mary McCarthy 1956-ban megjelent könyvében, és bizony igaza van. Kevés olyan város van még a világon, melynek kapcsán annyi tinta folyt volna el írók, költők, történetírók és tudósok keze nyomán, mint amennyit az Adriai-tenger északi csücskében emelt városról papírra vetettek az évszázadok.

Aki járt már Spanyolországban, az tudja: nem az megy ott sem egész nap, hogy olé!, nem csak Costa Bravából, flamencóból meg abból a bizonyos madridi pörgésből, a movidából áll az élet. Kopár, szikkadt tájak terülnek szét szélesen, valami megülepedett sivárság, és hasonlóan nyomasztóak tudnak lenni egész városrészek is az egyhangú, homokszínű házaikkal. Aztán ott van a történelmük is, koronájaként a rémes, kegyetlen polgárháborúval, amelyben kirobbant mindaz a társadalmi merevgörcs, beszorultság és kiszolgáltatott tehetetlenség, az egyház beteges rátelepültsége az életre, amely aztán újabb évtizedekre megint csak visszazárult az országra - demokratikus átalakulásuk és immár befejeződött modernizációjuk kész csoda, nagyszerű diadalmenet.

>"Mishima ma nem gyakorlatozik" - gondolta Masita tábornok 1970. november 25-én, amikor a többször Nobel-díjra jelölt japán író négy tanítványával behatolt az irodájába, és hagyományos szamurájfegyverekkel kényszerítették, hogy teljesítse Mishima kívánságát. A tábornokot védeni igyekvő tisztek közül többet is életveszélyesen megsebesített, majd az összehívott többezernyi helyőrség előtt, az épület mellvédjéről beszédet mondott, amelyben Japán és a honi hadsereg második világháború utáni méltatlan, megalázott helyzetére hívta föl a figyelmet, és lázadásra szólította őket.

8 kis kritika

Underworld: Oblivion With Bells Az Underworld úgyszólván megkerülhetetlen név az elektronikus tánczene világában, minimum a kilencvenes évek eleje óta - más kérdés, hogy az intézménynek kijáró tekintély és a legendának szóló érdeklődés nem jár ezzel arányos befolyással. Már persze ami az új irányzatokat és a műfaj innovációját illeti: köztünk szólva a zenéket bütykölő kollégák már egy jó ideje szart sem törődnek azzal, mit csinál mondjuk az Underworld (vagy a Chemical Brothers vagy a Prodigy).

Felaprították, eltüzelték, a hamuját széthordta a szél - többször is megesett ez a villanygitárral az elmúlt évtizedekben, de az valahogy mindig feltámadt, úgy tűnik, elpusztíthatatlan. Manapság nem áll rosszul a szénája, a legnépszerűbb műfajok, a metalcore, az emo, az indie mind gitáros zenék, de az új hangzásokkal kísérletezők is szívesen nyúlnak a laptop helyett (vagy mellett) a gitárhoz. Az izgalmas gitárzenék frontján a súlyos és egyhangú (szó szerint) gitármoraj (drone), a melodikus riffekből szőtt fátyolos zajfüggöny (a fapofa előadás miatt shoegaze), valamint a pszichedelikus rock, a folk és a free jazz ösztönösségét ötvöző neoprimitív gitárimprovizáció, illetve ezek mindenféle kombinációi jelentik a fő csapásirányokat.

Miczura Mónika neve és különleges énekhangja az autentikus cigányzenét az elsők között népszerűsítő Ando Drom zenekarban vált ismertté. A zenekarból hét év után lépett ki, és kis idő elteltével, 2003-tól szólókarrierbe kezdett. Profi zenészekkel a hagyományos cigányzenét más kontextusba helyező, sajátos hangulatú zenei világot teremtett. A második Mitsoura-lemez némi késéssel februárban várható. Mert időközben a név a zenei-előadói világképpel együtt átalakult. Vagy mégsem?

Lev Dogyin színháza betette a lábát az Örkény Színházba. Lehet, hogy Jurij Kordonszkij, a rendező nem túlságosan boldog ettől a megállapítástól, de hát nem is neki szól, hanem azoknak, akik látták a Gaudeamust, és emlékeznek még rá, vagy akik látták a Dogyin rendezte Platonovot a filmgyárban annak idején. Mert ők tudják, mit mond egy ilyen kijelentés a honi színivilágban: nézzünk rá közelről.

Nagy szegénységben, de annál nagyobb szeretetben cseperedett - az ilyen és ehhez hasonló adalékok, még ha becsületszóra így is történt, egy megátalkodott Dickens-rajongót is képesek elriasztani az olvasástól, akkor is, ha történetesen egyik kedvenc színészünk életrajzában találkozunk velük. Al Pacinónak is volt gyermekkora, na ja, ez már csak így van, a legnagyobb sztárokkal is megesik az ilyesmi, és nem Pacino hibája, hanem szerkesztési koncepció, hogy sokat beszéltetik a bronxi háromszobásról, a számtalan nagybácsi és nagynéni közt töltött gyermekkorról.

Egy véletlenszerű időbeli egybeesésen és két, talán másodrendű topográfiai adaton kívül látszólag semmi nem köti össze Ámos Imre és Bukta Imre retrospektív kiállítását. A tárlatok nagyjából egy időben láthatók a debreceni MODEM-ben, és ugyan mindkét művész pályájának meghatározó helyszíne volt Szentendre, ezeken az adatokon kívül nemigen várhatná bárki is, hogy az életművekben közös pontokat, esetleg megfeleléseket találhatna.

A politikához mindenki ért. Rossz hír lenne, ha kiderülne, hogy mégsem, mert a politikába egy demokráciában elvileg minden felnőtt beleszólhat. Platónnak rossz híre van számunkra. Az államférfi című dialógusában a beszélgetőpartnerek (az "eleai vendég" és az "ifjabb Szókratész") mindjárt az elején megegyeznek abban, hogy a politika tudomány, ráadásul olyan elméleti, sőt "királyi" tudomány, melynek elsajátítására nagyon kevesen képesek. Hiszen még jó kockajátékosból is kevés van, jegyzi meg az ifjabb Szókratész (aki egyébként csak névrokona Platón mesterének).

Jobbra a Vezúv, balra a naplemente, s a hajód lágyan besiklik a kikötőbe - nincs is ennél kellemesebb kaland. Átvágsz a jegypénztárak, a népek, a parkoló kocsik között, de a világméretű nyóckerbe érve is veled marad a tenger szaga, nyakadon a gátlástalan önszeretet - hol jársz te? Hol élsz te?

Furcsa életmű, amely csak ötévenként jut az irodalomkritikusok és -történészek eszébe, és a nemrégiben elhunyt Szabó Magda életműve épp ilyen. A róla készült könyvek, kötet-összeállítások és tematikus lapszámok kiadási ideje ugyanis - hogy, hogy nem - mindig pontosan egybeesik a szerző egy-egy nevezetesebb, kerek évfordulós születésnapjával:

Az orvosok nagy többsége lenézi, haszontalan úri huncutságnak tartja, a minisztériumok egymással vitatkoznak, hogy kihez is tartozik. A pszichiáterek szerint nem több "muzsikálásnál", a szakavatott zenészek viszont "dilettantizmussal" vádolják a terapeutákat. Harminc év is kevés volt ahhoz, hogy a zeneterápia elfoglalja méltó helyét a gyógyításban.