Jobbra a Vezúv, balra a naplemente, s a hajód lágyan besiklik a kikötőbe - nincs is ennél kellemesebb kaland. Átvágsz a jegypénztárak, a népek, a parkoló kocsik között, de a világméretű nyóckerbe érve is veled marad a tenger szaga, nyakadon a gátlástalan önszeretet - hol jársz te? Hol élsz te? Már majdnem a Piazza Garibaldira értél, amikor feltűnik, hogy rég nem a sós illat, hanem a sarokról sarokra éktelenkedő szeméthegyek bűze kísér. De nincs az az odőr, ami San Gennaro összes kincséért is kirángatna abból az álomból, amit az utazási irodák prospektusai, a Piedone-filmek, Sophia Loren fürdőruhás fotói meg az ördög tudja, mik - az intézményes hazudozás - bocsátottak rád. De ez a könyv egészen biztosan elbizonytalanít majd egy kicsit - ha úgy alakul, egészen a legközelebbi találkozásig. Pedig ha hinnénk a könyveknek, meglehet, többé senki sem álmodna. Mert te nem a nápolyi kikötőt láttad, amikor azt hitted.
Az máshol van: ugyanazon szélességi és hosszúsági fokok között, csak egy másik bolygón, ahová nem hirdetnek turistautakat.
Roberto Saviano olyan magasan, olyan erősen kezdi, ahogy azt csak egy újságíró meri, író aligha - Puzo elbujdoshat, s viheti a lófejét magával. Az igazi nápolyi kikötőben járunk, egy óvatlan darukezelő kicsit a dokk kövezetére koppant egy konténert, az ütődéstől kinyílik az ajtaja, és fagyasztott hullák tömege zuhan ki, konkrétan a szemünk elé - Saviano elbeszélő erejének döntő sajátja a megjelenítés képszerűsége, a könnyed láttató, hangulatfestő véna. Úgy mondjuk, hogy könnyed, hogy közben, míg olvassuk a művét, egy perc nem telik a szerző elemi és mélységes felháborodottságának akár akaratlan belátása nélkül. S ez az érzet már a mondott fölütésnél átragad az olvasóra - egy ökölbe szorult gyomorral feladott és fogadott, minden kétséget kizáróan hiteles üzenet. Persze ez is érzékelési, megengedem, hitbéli állapot - van-e mód a karácsonyfa alól ellenőrizni Saviano forrásait? A mód itt szándékot jelent, hisz lenne, a szerző ismét a legjobb újságírói tempó szerint nem kíméli meg hivatkozásaitól az olvasót. Pedig amit végül forgatunk: mégis regény.
Ott hagytuk el, hogy kidőlnek a hullák, leesnek a karok, a lábak, szertegurul néhány koponya. Hirtelen munkások serege lepi el a rakpartot, villámgyorsan visszapakolnak mindent, minden végtag a helyére kerül, az ajtó záródik. Jönnek slaggal és seprűvel, pár percen belül minden olyan, mintha rendjén menne dolga. E kép előrevetíti az amúgy innen-onnan ismerős egészet: olykor felcsapnak a hullámok, aztán elcsitul a tenger, de néha egy-egy villámcsapás fényénél tisztán látszik egy kortynyi időre, hogy a tenger csupa vér, a vér meg anynyi, mint a tenger (csak mégis inkább olcsóbb).
Utazás a nápolyi maffia, a Camorra birodalmába - ígéri az alcím, s annyi szent, hogy nem marad utána hiányérzet. Látszólag nem történeti munka, a "cselekmény" napjainkban játszódik - a hétköznapi hínár szálaztatik szét nyomorult helyi nincstelenre, eszement törvényekhez hol jobban, hol kevésbé ragaszkodó nagymenőre, szerencsétlen kínai hordák apró ürgéire. Multinacionális vállalatok és kétkezi bűnszövetkezetek és demokratikusan választott kormányok és mocsokból gründolt politikai pártok csodálatos kristályszerkezetére, amit bárhogyan forgatsz, mindig ugyanazt a megtévesztő képet mutatja - Saviano alighanem az illúziókeltésnek is virtuóza: gyakorta képes olyas érzetet ébreszteni, mintha értenéd az érthetetlent. Ilyenkor eljutunk minimum a tizenhatodik századig vagy a jövő nyári turistaszezon kezdetéig vele.
Egyes szám első személyű hőse a kezdetek kikötői bóklászásai után, helyenként alig is mértéktartó fontoskodással, időnként a láthatatlanná válás csodadresszében feltartóztathatatlanul nyomul előre kijelölt mocsarában. Vagy épp ellenkezőleg: rajzol koncentrikus mintákat, akár a vízbe hulló kő. S mindeközben a feszültség végig ott marad, ahol kezdte: fenn, vagy még magasabban. Gyújtó hangú, háromszázötven sűrűn szedett oldalas röpirat a szegénységről. A szegénység gazdáiról és tulajdonosairól. Szavaiból nem esik senki nehezére kihallani a mindenség panaszát a napi szinten legálságosabban feltálalt, szemenszedett hazugságok tömegével közkezelt tárgyról, az emberi lét méltóságáról. Mert leginkább az hibázik ezen a tájon (a Földet hálózzuk be épp).
Az sem lehet véletlen, hogy Saviano gyorsan bestsellerré lett könyve megjelenése óta úgyszólván persona non grata Nápoly utcáin.
Fordította: Bíró Júlia. Partvonal Könyvkiadó, 2007, 349 oldal, 2990 Ft
