Magyar Narancs: Régebben sem voltál az a színpadon beindulós típus. Mi adta a bátorságot annak idején, hogy előadóművész legyél?
Miczura Mónika: Nem készültem előadóművésznek, így alakult. Az éneklés nálunk nem előadóművészet volt, hanem meghitt családi esemény. Anyukám békéscsabai cigányközösségekben énekelt virrasztáskor, pománákon, keresztelőkön. Emlékszem, hogy a hangjától a felnőtt férfiak szeméből is kicsordult a könny. Ezeken az eseményeken nem volt illő "szerepelni", "előadni", csak énekelni teljes szívből. Ez nevelődött belém. Amikor 14-15 éves lettem, már én is énekeltem ilyen alkalmakkor. Ez ott, akkoriban szokatlannak számított, mivel rendszerint az idősek kiváltsága volt, de valahogy egy idő után szinte követelték, hogy énekeljek. A bátorságot, hogy ezt színpadon, "idegenek" előtt is lehet, az adta, hogy megjelent a Kalyi Jag első nagylemeze, amin kifejezetten hazai, tradicionális cigánydalok szerepeltek. Nagy dolog volt, hogy amiket addig csak egymás között énekeltünk, ismertek és népszerűek lettek a nagyközönség körében. Művészetté vált, amiben addig éltem, először éreztem, hogy ezek a dalok nem csak a cigányság számára értékesek. Az első fellépésem egy gimnáziumi Ki Mit Tud?-on volt. Középiskolásként sokat jártam cigányklubokba, itt hallott énekelni Zsigó Jenő, az Ando Drom vezetője, és meghívott a zenekarába.
MN: Egyedül ő ajánlott együttműködést?
MM: Amikor Pestre kerültem, rövid időn belül az összes tradicionális cigányzenét játszó zenekart megismertem, és szinte kivétel nélkül mindegyik hívott. A Kalyi Jag is, akik tulajdonképpen a bálványaim voltak, de az Ando Dromot választottam, mert sok tehetséges fiatal kreatív közösségének tartottam. Egy évet játszottam velük, aztán négyet kihagytam, amikor a lányom született. Majd visszatértem a csapathoz, és újra hat évig dolgoztunk együtt. Ebben a periódusban lettünk igazán ismert zenekar, bejártuk az egész világot.
MN: Mit tettél hozzá az Ando Dromhoz így visszatekintve?
MM: Olyan különleges, nem magyarországi dalokat ismertem, amiket itthon senki sem játszott. Szerencsére Jenő nyitott volt, és bekerülhettek a repertoárba. Már tizenhárom évesen, a békéscsabai könyvtárban indiai, radzsasztáni zenét hallgattam, és a Bari Károly-féle gyűjtéseket is nagyon szerettem. Később, egy könyvbemutatóján elénekelhettem ezek közül hármat, majd, miután lejöttem a színpadról, odajött hozzám, és azt mondta, én vagyok ezeknek a daloknak az egyetlen hiteles tolmácsolója. Ez volt életem egyik legcsodálatosabb pillanata.
MN: Zsigó Jenővel ma is jóban vagytok?
MM: Nekem ő volt a mesterem, úgy ismertem, mint aki nem ismer megalkuvást, de eljött az a pillanat, amikor elváltak útjaink. Ekkor már sokfelé hívtak közreműködőként, filmzenékbe, színházi zenékbe, és megtapasztaltam, hogy milyen széles spektruma lehet például egy dal kíséretének, hangszerelésének. Ráadásul akkoriban már Björköt, Massive Attacket és Portisheadet hallgattam, ahol már sok az elektronika is. Ez már nem fért bele az Ando Drom világába, új emberek kellettek hozzá. Elhatároztam, hogy saját zenekart alapítok, és elszakadok a kizárólag tradicionális cigány hangszerektől is. Így jött létre a Mitsoura.
MN: Hogyan állt össze?
MM: Nem volt egyszerű, és nem ment gyorsan. Sok profi zenésszel próbálkoztam, de nem voltam elégedett. Valahogy nem éreztek rá a dalok hangulatára. Magamban hallottam, mit szeretnék, de ezt nem tudtam pontosan megfogalmazni nekik. Nem találtam olyan embert, aki zeneileg összefogná a csapatot, aki jártas a tradicionális zenében és a mai, modern, az elektronikát bátran használó műfajokban egyaránt. Folyamatos próbák és tagcserék után végül kialakult a mostani felállás. Az úgynevezett "zenei vezető" személyét nem egy, hanem két emberben találtam meg. Az etno- és dzsesszmúlttal rendelkező, zeneszerző és multiinstrumentalista Monori András, valamint az elektronikus zene világában otthonosan mozgó zenész-hangmérnök-"hangszobrász" Moldvai Márk lett a kreatív mag. Ők együtt képesek olyan hangulatot, lebegést, atmoszférát teremteni a hangom köré, amire mindig is vágytam. Nagyon szerettem volna tablát a sok indiai dalom miatt, így jött Szalai Péter, aki talán az egyetlen az országban, aki nem csak műkedvelő szinten játszik ezen a rendkívül nehéz hangszeren. Cimbalmost volt talán a legnehezebb találnom. Kezdetben Balogh Kálmánnal dolgoztunk, aki az első Mitsoura-lemezen is játszik, aztán Lukács Miklós személyében igazi jolly jokerre bukkantam, egyaránt fantasztikusan játszik a hangszerén tradicionális, klasszikus, kortárs és dzsesszzenét is. Mára szinte minden magyar world music produkcióban ő cimbalmozik. Meg kell említenem még Dés Andrást, aki szintén kiváló, sokrétű ütőhangszeres, és a zenekar korai szakaszában oszlopos tagnak számított, de sajnos már nem tagja a Mitsourának.
MN: Nagyon profin ki lett mérve ez a csapat. Nekem olyan érzésem volt, amikor az első lemezt hallottam, hogy tisztán világzenei exportcikk lesztek majd.
MM: Szerettem volna egy kitalált, kész produkcióval bemutatkozni. A "ki lett mérve" számomra azt jelenti, hogy ki lett találva. Szokatlan és néhány ember szemében talán ellenszenves itthon, ha valami tudatos és átgondolt. Ha valaki nem szimpatizál a zenénkkel, biztos mesterkéltnek mondja, mint ahogy a minimalistát is tarthatjuk primitívnek. Leginkább talán az "alternatív" kultúrában ténykedő megmondóemberek szemében vagyunk szálka. Szerintük ezt az egészet valaki rám erőltette, biztos azok a minden hájjal megkent, "profi" zenészeim, akik csak élősködnek az én különleges hangomon, és ebből akarnak profitálni külföldön. Ez egy baromság. Az én döntésem volt, aki ismer, tudja, hogy semmit nem lehet rám erőltetni. Természetesen ragaszkodom a gyökereimhez, de egy nagyvárosban élek, mai zenéket hallgatok, amik hatnak rám, és ezeket a hatásokat a saját produkcióimba is szeretném beépíteni. Pont az ellenkezője lenne számító és hamis, ha még mindig színes szoknyában, mandolinkísérettel énekelném a dalaimat, miközben az életem, érdeklődésem teljesen megváltozott. Mehettem volna "biztosra", hogy senkinek ne okozzak csalódást, de a művészetnek nem ez a feladata. Kísérletezünk, keressük a saját hangunkat, ami tévutakkal is jár, de azokat is boldogan vállalom, mert érzem, hogy egyre közelebb kerülünk ahhoz, amit keresünk.
MN: Bár van saját közönségetek (a legutóbbi koncertetek a Marczibányi téren például telt házzal ment), itthon nem léptek fel túl gyakran.
MM: Mint már említettem, néhányan úgy gondolják, jobban tudják, hogy mit kéne csinálnom, mint én. A diplomácia amúgy sem az erősségem. Nem zavar, hogy nem játszunk sokat, de zavar, hogy nem kapunk lehetőséget a Sziget világzenei nagyszínpadán vagy a Művészetek Palotájában, holott a közönség érdeklődése hatalmas lenne, és magát a műfajt is sokszor egyedüli magyarként képviseljük külföldi, rangos world music fesztiválokon. Vannak persze pozitív tapasztalataink is, szeretünk játszani a Marczibányi Téri Művelődési Házban vagy az A38-on.
MN: Hogyan lett a látvány is szerves része a koncerteknek?
MM: Ez egy elég statikus produkció, a zenészek ülnek, és én sem vagyok tipikus "show woman". A zenénk sokszor lassú, ezért szinte kívánja a "filmes" hátteret. Nagy munka van benne, ami Mandula Évának köszönhető. Sokat jártam alkotótáborokba, szeretem a cigány naiv festők képeit, ezeket Évi beépítette a saját mandalaszerű animációiba, és a koncerteken ezekkel folyamatosan, élőben a zenére reflektál. Néha sajnos nem áll megfelelő technika a rendelkezésünkre, de ha igen, nagyon szép.
MN: A régi, cigány zenésztársaid hogyan viszonyulnak az új zenéidhez?
MM: Jól ismernek engem, szeretnek, a szemükben mindig is olyan "fura" voltam, szóval ez már, azt hiszem, nem fog változni.
