"Na, ez vajon mire szolgál?" - mustrálja bátortalanul a pingpongasztalra kiborított rengeteg ütős hangszer egyikét Attila a csoportos foglalkozás kezdetén. Végül, biztos, ami biztos alapon, kiválaszt egy dobot. Ismerős a hangszer, bevallja, hogy valamikor, a "jobb időkben" rendszeresen játszott rajta. Megnyugszik, hátradől a székben, de azért fél szemmel azt vizslatja, hogy a többiek mit kezdenek a rejtélyes keleti hangszerekkel. A tétova, közönyös vagy éppen letargikus emberek fél órán belül önfeledten, ám egymásra figyelve muzsikálnak, eljátsszák, hogy esik kint az eső.
Eltömődött csatornák
"Először felébresztjük az érdeklődésüket, a kreativitásukat. Azzal, hogy meg kell szólaltatniuk egy ismeretlen zeneszerszámot, ki kell találniuk, hogyan csikarhatnak ki hangokat belőle, kiemelkednek a napi rutinból, ami a változástól félő betegeket fogva tartja" - avat be műhelytitkaiba a foglalkozást vezető Urbánné Varga Katalin, az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karának tanára, zeneterapeuta. Mindenki a hangulatához, kedvéhez illő hangszert veszi a kezébe, és ennek megfelelően játszik rajta. Erika paranoiás skizofrén. Egy xilofont választ: andante. Amikor a bátrabban, tempósabban doboló Attilához kell csatlakoznia, megijed. Láthatóan ideges, izgatott lesz, mégis ráveszi magát. Tapasztalja, hogy hatni tud Attilára, befolyásolhatja, milyen legyen a ritmus - később persze felpanaszolja, hogy a dobos "agreszszív" volt. Jöhet a megbeszélés, a terapeuta és a mellette ülő pszichológus jelzi: agresszióról beszélni túlzás, a többiek bólogatnak. Attila pedig szeretetteljesen magyarázza, hogy ez a dobos feladata, megadja, tartja az ütemet. Erika megnyugszik, oldottan száll be a nagy buliba: megzenésítik a monszunt.
"Folyamatosan falakba ütközünk. A legnagyobb gond, hogy még a köznapi értelemben vett egészséges embereknek is komoly frusztrációik vannak a zenével kapcsolatban. Kodály országában!" Urbánné nagy tisztelője a kodályi módszernek, ám szerinte a terapeutáknak Carl Orff tanításait kell követniük, aki a zene és a zenélés ösztönös megélésére, az improvizációs készség fejlesztésére helyezte a hangsúlyt. Az iskolákban csak a teljesítmény számít, a pedagógusok sokszor már az óvodában, elemiben eldöntik, ki a tehetséges, hamar lemondanak arról, akinek "botfüle" van. Aztán jön a szolmizáció, a zenei írni, olvasni tanulás, "tisztán" kell énekelni, sokat kell gyakorolni: mindent eluralt az akadémikus megközelítés. "Kiölik a gyerekekből a zene szeretetét, úgy növünk fel, hogy legfeljebb hallgatni merjük. Már fütyörészni sincs kedvünk, a hangszerektől pedig félünk" - állítja Urbánné. Mint meséli, a zeneterapeuta-felvételin mindegyik felvételizőtől azt kéri, hogy adjon ki artikulálatlan hangokat. "A terapeutának mernie kell ordítani, nyögni, hörögni is, azért, hogy ne ijedjen meg, ha majd a betegek így próbálnak kommunikálni" - magyarázza a sajátos felvételi követelményt a gyógypedagógus. A lapunk által megkeresett szakemberek szerint rendkívül furcsa a zenéhez való hazai hozzáállás, hiszen kutatások sora bizonyítja, hogy legalább tízéves korig hatékonyan fejleszthető a muzikalitás által a bal agyfélteke - melynek ritmusazonosító szerepet tulajdonítanak - és annak funkciói, így a beszéd és az írás képessége. Tehát az önfeledt, akár fals muzsikálásnak nemcsak a gyógyításban, hanem a prevencióban (például a diszlexia, diszgráfia megelőzésében) is jelentős szerepe van.
"Zenélni, nem szavakkal elmondani valamit annyi, mint kikerülni a nyelvbe zárt létezés csapdáját. A gondolatok, a nyelv, az elvárás, a kultúra annyira befolyásol bennünket, hogy még a percepciót is meghamisítja. A zenei elmélyedés a meditációhoz hasonlatos, egy tisztább tudat előszobája. Valamiképp ki tudja kerülni a nyelvi és kulturális torzításokat" - véli Dunkel Norbert zeneszerző, terapeuta. Velkeyné Gál Zsuzsanna évek óta foglalkozik autista gyerekekkel. A gyógypedagógus szerint a zeneterápia bizonyítottan előmozdítja a lelki fogékonyság fejlesztését. "Nagyon nehéz megszólítani őket, felkelteni az érdeklődésüket, de a zenére többnyire felkapják a fejüket. Elég két botot összeütni, olyan hangokat produkálni, amit korábban nem hallottak. Ilyenkor odajönnek, megpróbálják elvenni a hangszert, kapcsolatot létesítenek velem, ami hatalmas előrelépés: a kommunikáció előszobája."
A kompetencia öröme
A hazai szakemberek többsége a csoportos foglalkozásokra esküszik. Ideális esetben homogén csoportokat kell összeállítani, de erre ritkán adódik lehetőség. A kórházakban a páciensek többféle terápiás munka közül választhatnak, illetve a szakpszichológus javaslatára kerülnek be egyik vagy másik csoportba. A társadalombiztosítás csak néhány kezelést finanszíroz, így eléggé nagy a fluktuáció. Urbánné Varga Katalin csoportjában hetente jelennek meg új emberek. A szenvedélybetegek együtt ülnek a pszichés zavarokkal küszködőkkel, ami gyakran olyan gondot okoz, amilyet Erika és Attila esetében láthattunk. A terapeutának így nincs igazán lehetősége megismerni a betegeket, pedig a bensőséges, bizalomra építő kapcsolat a legfontosabb. "Ezek az emberek évek óta járnak pszichológushoz, elsajátították az önreflexió sajátos nyelvezetét: a szavak devalválódtak" - mondja a gyógypedagógus. Bár a csoportban mindig megbeszélik az élményeiket, nem a verbális kommunikáción van a lényeg. A közös zenélés alkalmazkodást kíván, figyelniük kell egymásra. A különféle játékok élethelyzeteket modelleznek, segíthetnek a társadalomba való visszatérésben.
Természetesen számos olyan eset van, amikor csak az egyéni fejlesztés lehet célravezető. "Linda és Zoli billentyűket kezel és xilofonozik. Zoli tetraplegiás (több végtagot érintő bénulás - M. L. F.), legalább hat hét kellett ahhoz, hogy eltalálja a xilofont, ma képes a bal kéz kis rotációjára. Sőt, lassan 30 centiméterrel balra toltuk a hangszert, a jobb kéz már követi a xilofont. Linda hangulatember, szélsőséges hangulatai megakadályozzák koncentrációját, kezei atetózisosan torzultak. Mégis, a hüvelykujjak bütykével tűt fog meg (!), és csörgődobot kopogtat. Imádja, ha ismerős dallamokat pötyögünk a zongorán. És ez itt már a kompetencia örömét jelenti számára!" - számolt be néhány csodálatos gyógyulásról Dunkel tavaly írott, interneten közreadott zeneakadémiai jegyzetében. Merthogy a szakember úgy véli, a változás maga a gyógyulás, legyen bármilyen apró is az elmozdulás.
Urbánné szerint ha a terapeuta nem veszi észre a betegek hangulatváltozásait, nincs felkészülve a váratlan helyzetekre, komoly károkat okozhat. A Bárcziban folyó képzésre csak az nyerhet felvételt, aki előtte legalább 120 terápiás órát - "páciensként" - végigült. A felvételin a jelentkezők egy klinikai pszichológussal és egy pszichiáterrel is elbeszélgetnek, majd az évek alatt több lélektani tanegységet teljesítenek. Bár Urbánnénak évtizedes tapasztalatai vannak, a mai napig ragaszkodik hozzá, hogy a foglalkozáson jelen legyen egy pszichológus. Mindezek ellenére a magyar orvostársadalom továbbra is bizalmatlan a művészetterápiával szemben.
Csak a bogyók?
"Meg akarja nézni, hogyan hadonásznak a botjaikkal?" - kérdezte az egyik főorvos, amikor arra kértük, engedélyezze az osztályán zajló foglalkozás megtekintését. Pedig a zeneterápiát orvosok honosították meg Magyarországon, abban az időszakban, amikor a pszichológia még "átkos, burzsoá" tudomány volt. A 60-as években a külföldi konferenciákra kiengedett dokik hozták be Nyugatról az új módszereket. Eleinte csak feltettek egy-egy lemezt a kórteremben, majd kutatni kezdték a témát, pszichológusokat vontak be. Évekig az intaházai Rehabilitációs Intézet volt a magyarországi zeneterápia fellegvára, 1986-ban létrejött az önálló Zeneterápiás Munkacsoport, a rendszerváltás után pedig megszületett a Magyar Zeneterápiás Egyesület. 1992-ben a pécsi egyetemen megindult a terapeutaképzés, a Bárczin pedig tavaly végzett az első évfolyam. Ennek ellenére a falak még mindig állnak: "Ott tartunk, ahol tíz évvel ezelőtt a homeopátiával" - mondta lapunknak Konta Ildikó klinikai szakpszichológus, a zeneterápia elismert tekintélye.
Urbánné hónapokig járta a minisztériumokat, hogy szakmaként ismertesse el a zeneterápiát. Előbb az oktatásihoz, majd egészségügyihez, végül a munkaügyi tárcához zarándokolt, ugyanis a hivatalok nem tudták eldönteni, kihez tartozik az engedélyezési eljárás. Legutóbb azt javasolták, forduljon a szakszervezethez, persze azt nem tudták megmondani, melyikhez. A zenésztársadalom sem tud mit kezdeni a zeneterápiával, hiszen a páciensek nem minőségi zenélésre törekednek, nem adnak elő zeneműveket, nem komponálnak. A zeneakadémiai tanárok szemében mindez nem több hangzavarnál. Urbánné számításai szerint hatvan körül lehet a terapeuták száma Magyarországon, de csak azok jutnak munkához, akiket az orvosok valamilyen csoda folytán beengednek a kórházakba. Ezt is csak azért teszik, mert uniós elvárás, hogy minél többféle terápiás munka legyen a betegek körében. "Dilibogyókat felírni a legegyszerűbb, mondjuk, ha egy pánikbetegnek minden pillanata olyan, mint egy horrorfilm. De változást, főleg tartós fejlődést elérni, ebben valakinek segíteni ezerszer nehezebb!" - világított rá a zeneterápiával szembeni ellenkezés másik okára Dunkel.
Az orvosok fő ellenérve: a kezelések, foglalkozások hatása nem mérhető. Csakhogy ez csúsztatás, hiszen idehaza - megfelelő infrastrukturális háttér hiányában -, néhány kivételtől eltekintve nem folynak érdemi kutatások, így a szakemberek nem tudnak meggyőző erejű bizonyítékokkal előállni. "A híres francia fül-orr-gégész, Alfred Tomatis negyven évvel ezelőtt bebizonyította, hogy a hangok segítségével alvászavart, depressziót, sőt szervi bántalmakat is lehet gyógyítani" - szögezte le Konta. Vértes László belgyógyász az Orvosi Kamara honlapján is olvasható tanulmányában pedig arról ír, hogy a zeneterápia egymagában nem helyettesítheti ugyan a gyógyszeres kezelést, a verbális pszichoterápiát, de bizonyos panaszok, elváltozások esetén mint "második vágány" felhasználható. "Ennek oka, hogy a művészi élmények közül leginkább a zenei átélést kísérik élettani jelek és ezen belül vegetatív reakciók (izomfeszültség, pulzus- és vérnyomásváltozások), amelyek főleg a relaxációban vagy a szorongásban nyilvánulnak meg."
A fokozatos leépülés jeleit mutató, idős János látszólag egykedvűen, mindig ugyanarra a ritmusra rázza a csergődobot. Amikor arra kérik, számoljon be az óra élményeiről, kiderül, hogy végig egy Boney M-dal járt a fejében, azt próbálta eljátszani. Hozzáteszi: ő egyébként is víg kedélyű ember, nagyon szereti a zenét. Kinga, akit skizofréniával kezelnek, a megbeszélésen már nem nagyon tud figyelni, folyton elkalandozik, pedig a zenélésből derekasan kivette a részét. "Ezeken a foglalkozásokon mindig találok egy olyan elemet, amit be tudok építeni. Jövő héten is meg lesz tartva?" - kérdezi kifelé menet Attila.
