A politikához mindenki ért. Rossz hír lenne, ha kiderülne, hogy mégsem, mert a politikába egy demokráciában elvileg minden felnőtt beleszólhat. Platónnak rossz híre van számunkra. Az államférfi című dialógusában a beszélgetőpartnerek (az "eleai vendég" és az "ifjabb Szókratész") mindjárt az elején megegyeznek abban, hogy a politika tudomány, ráadásul olyan elméleti, sőt "királyi" tudomány, melynek elsajátítására nagyon kevesen képesek. Hiszen még jó kockajátékosból is kevés van, jegyzi meg az ifjabb Szókratész (aki egyébként csak névrokona Platón mesterének).
Persze abból, hogy mindenki ért a politikához, még nem következik, hogy mindenki alkalmas egy ország irányítására. A kockajáték kibicének vagy bajnokának lenni nem ugyanaz. Ez általában igaz lehet, csakhogy a demokráciának éppen az a sajátossága, hogy itt elvileg mindenki alkalmas az irányításra, hiszen saját magunkat irányítjuk; itt kibiceknek áll a világ.
Platón ebben a dialógusában is egy másikban, A szofistában már bejáratott diaireszisz (szétválasztás vagy felosztás) módszerét követi. Céljukat - az "államférfi" fogalmának meghatározását - a beszélgetőpartnerek úgy akarják elérni, hogy erről a tág fogalomról lépésről lépésre, alfajoktól újabb alfajokig haladva leválasztják azokat az elemeket, amelyek nem tartoznak a fogalom lényegéhez. A cél az, hogy végül az államférfi "tisztán és egymagában" álljon előttünk.
A szétválasztás itt egyben kirekesztést is jelent. A politika a nem tudáshoz, a véleményhez (doxa) képest, attól elválasztva jelenik meg mint tudomány, tudás (episztémé), ennek következtében pedig a politikai közösség vezetésétől, irányításától a közösség maga automatikusan elesik, hiszen a "mindenki ért a politikához" közelebbről megvizsgálva pusztán annyit jelent, hogy mindenkinek van véleménye róla.
Ha a politika episztémé, akkor elvileg teljesen mindegy, hogy egy közösséget, országot ennek a tudásnak a birtokában kevesen irányítanak vagy sokan, hogy ezek gazdagok-e vagy szegények, s hogy önként engedelmeskedünk nekik, vagy kényszerből. Elvileg tehát mindegy, hogy alkotmányos monarchiában, arisztokráciában, oligarchiában vagy demokráciában élünk-e. Gyakorlatilag azonban a demokrácia lehetősége szóba sem jöhet, mert "az emberek fölötti uralomra vonatkozó szakértelem", amelyet "a legnehezebb és egyben a legfontosabb elsajátítani", a sokaság számára nem hozzáférhető. "Egy tömeg, akármilyen emberekből áll, soha nem lehet képes arra, hogy szert tegyen erre a tudásra, és értelmesen irányítsa a várost."
De miért nem lehet képes, ha egyszer Platón - mint később Arisztotelész is - úgy véli, hogy az ember természeténél fogva politikai lény, "politikai állat"? Hát csak azért nem, mert Platón szerint ez csupán annyit jelent, hogy az ember természeténél fogva szeret csoportosulni, közösségben élni. Más szóval az ember ösztönösen szeret nyájba verődni, de nincs ösztönös tudása arról, hogy miként lehet ezt az állapotot tartósan, vagyis egyfajta tartós egyensúlyban megőrizni. Egy szakértő mesterséges beavatkozására van tehát szükség. Ez a szakértő az államférfi, államférfiúi mesterségnek pedig a "kétlábú élőlénynyájakÉ gondozásátÉ nevezzük" - mondja az eleai vendég.
A keresett fogalom meghatározása végül azzal lesz teljes, hogy a beszélgetőpartnerek az államférfi mesterségét a gyapjúkelmét előállító szövőmesterséghez hasonlítják. Az ilyen szövés célja erős, tartós kelme létrehozása, mely célt a durvább, tömörebb "láncfonal" és a lazább, puhább "vetülékfonal" öszszedolgozásával lehet elérni. Hasonlóképpen az államférfi a tömörebb, durvább, bátrabb, erőszakosabb, nyughatatlanabb embertípusnak a lazább, hajlékonyabb, szelídebb, mértéktartóbb típussal való összedolgozásával, összebékítésével állítja elő azt a tartós szövedéket, amely "a város összes többi lakójátÉ beburkolja és összefogja".
A valódi szakértelemmel rendelkező államférfinak éppúgy nincs szüksége törvényekre, mint az olyan orvosnak, aki "igazán ura a mesterségének": mindketten a gondjaikra bízottak adott állapotához, helyzetéhez mérve, "az írásba foglalt szabályokkal mit sem törődve" hozzák intézkedéseiket. Mivel azonban valódi episztémével rendelkező államférfi nemigen terem, "ezért aztán kénytelenek vagyunk összegyűlni és törvényeket alkotni, hogy így próbáljunk a legigazabb államforma nyomdokaiban járni".
Az olvasó azt vélheti, hogy mindezek előadásával valamiféle politikai sci-fi irodalomba akarom bevezetni, és lehet, hogy igaza is van. De az is lehet, hogy Platón viszont bennünket tekintene egy politikai tudományos-fantasztikus ponyvaregény szereplőinek. Az ő perspektívájából szemlélve ugyanis elképzelhetetlen az, ami számunkra magától értetődő, hogy tudniillik az ember (minden ember) maga formálja a természetét és az elméjét, hiszen se az emberi természetnek, se a tudásnak nincsenek természetes korlátai. A durvább, keményebb embertípusnak éppúgy szabadságában áll megenyhülni, mint a lazább típusnak keményíteni, és az episztémé (de legalábbis a politikai információ) minden kibic számára hozzáférhető.
A modern demokratikus kelme tehát magától áll össze; egy főszövőmesternek még a gondolata is azonnal a zsarnok képét idézi fel bennünk. Mi beérjük egy főkibiccel még akkor is, ha kiderül róla, hogy "sem a törvényeket, sem a szokásokat nem veszi figyelembe, de úgy tesz, mintha szakértő volna, és azt hirdeti, hogy a legjobban kell tenni akár a leírt törvények ellenében is, valójában azonban az ő utánzó eljárása mögött vágyak és tudatlanság vannak". Ez mellesleg a zsarnok meghatározása Az államférfiban.
Az Atlantisz kiadó Platón-sorozatának eme újabb darabján mindenesetre látszik, hogy nem magától állt össze. A dialógus felépítését rövid vázlatpontokban összefoglaló útmutató, a lap alján található jegyzetek, kommentárok és az utószó mind alapos, körültekintő munka nyomait viseli magán, és mind azt a célt szolgálja, hogy összebékítse a modern olvasót ezzel a hipermodern könyvvel.
Fordította Horváth Judit. Atlantisz, 2007, 131 oldal, 1895 Ft
