Idáig azonban el kell jutni, az út pedig a szerző által összeállított életrajzon, a korai mentorok magasztalásán és nem egy fontoskodó kérdésen keresztül vezet Long Beachig. Olyanokon például, melyek azt firtatják, hogy az interjúalany mit tudott gyermekként a szexualitásról, mikor vesztette el a szüzességét, és hogy a kérdés feltevésének pillanatában feszült volt-e? Igen, Pacino feszült, legalábbis az volt 1979-ben, az első ülés során, amely a híresen visszahúzódó, magánéletét magának tartogató sztár első kísérlete volt a mélyinterjú műfajával. Lawrence (barátainak, így Pacinónak is csak Larry) Grobel egy jól sikerült Brando-interjúval hívta fel magára a színész figyelmét, aki maga rendelkezett úgy, hogy ha ki is tárulkozik a Playboynak, azt csakis a Brando-interjú szerzőjével hajlandó megtenni. Egy interjú, hát még egy interjúkötet egy kicsit mindig arról is szól, hogy milyen szerencsés flótás is a szerző, egy mázlista, akinek megadatott, hogy egy levegőt szívjon a sztárral.
Pacinóval egy levegőt szívni, hát igen, nem kis dolog, egyszer nekünk is összejött fél óra, de Grobel a maga 25 évével abszolút csúcstartó. Mert ezt az első, önmagában is nagyszabású (mintegy 40 órányi hangszalagot kitevő) interjút a későbbiek során még hét másik követte: van közöttük minden, a kötetet indító mélyinterjún kívül formális telefonbeszélgetés, szemináriumi óra, karrierösszegző címlapsztori, közös ebédelés eper-banán turmixszal (Pacino fizetett), interjúkészítés ürügyén elkövetett napfürdőzés és labdajáték. Lawrence Grobel könyve tehát azon ritka életrajzi portrék egyike (még ha a szerző kerek perec ki is jelenti, hogy az Életem nem életrajz - dehogynem, Larry, nagyon is az), amelyek csakis első kézből származó információkat tartalmaznak, hiszen azok mindegyike Al Pacinótól származik. Az, hogy éppen mi kerül terítékre, attól is függ, hogy mikor került sor az interjúkra, így 1979-ben, azaz az első beszélgetés alkalmával feltűnően sok szó esik a minden tekintetben botrányos Portyánról (rendezte: William Friedkin), a következő, 1983-as szóváltáskor viszont Brian De Palma később rapperbibliává vált gengszterfilmje, a még friss A sebhelyesarcú kerül a középpontba.
De hol vannak A keresztapák, kérdezhetnénk teljes joggal, hiszen már az első beszélgetéskor is öt évre vagyunk Fredo kivégzésétől. Az első jelen idejű, tehát nem visszatekintő utalásra a megkésett harmadik rész 1990-es bemutatója kapcsán kerül sor Grobel kötetében, mielőtt azonban visszakövetelnénk a mozijegy árát, gyorsan jegyezzük meg, hogy a könyv első mondatától az utolsóig A keresztapa az őt megillető helyen szerepel: mindenhol. Akkor is, amikor Shakespeare kerül szóba, akkor is, amikor O. J. Simpson. És a beszélgetőtársak józanságát dicséri, hogy nem udvariaskodják el A keresztapa 3. kiábrándító kudarcát, de nem is akarnak mértéktartónak látszani, amikor az első két részről beszélgetnek. Azt játsszák, mint 1972 óta minden férfiember: megállás nélkül idézgetnek az alapműből, ami, minthogy ezt részben maga Michael Corleone teszi, különös hangulatot kölcsönöz ezeknek a megnyilatkozásoknak.
Grobel szerkesztői módszerének nagy erénye, hogy megtartotta az élőbeszéd fordulatait, és az olvasó nagyobb élvezetére azokat a fordulatokat is benne hagyta a szövegben, amelyek nem feltétlenül hízelgők rá nézve. Például amikor egész egyszerűen hülyeségeket kérdez, és Pacino azonnal lecsapja a magas labdát: "Szokott sírni? Majd ha befejezzük ezt az interjút." A beszélgetések hangneme, a mindkét részről egyre kötetlenebbé váló stílus (noha érthető módon a kérdező mindig kevesebbet engedhet meg magának) hitelt ad Grobel kijelentésének, hogy az első interjú óta eltelt idő, azaz az elmúlt negyedszázad során szoros barátság alakult ki az újságíró és a színész között. Szép történet, akárcsak egy keserédes hollywoodi vígjáték, és ezzel, úgy tűnik, maguk a közreműködők is tisztában vannak. Egy kicsit maguk is ebbe az irányba alakítják a forgatókönyvet, szeretettel teli zsörtölődésük elmenne akár egy Matthau-Lemmon-komédiának is. Ilyenkor ahelyett, hogy a nagybetűs művészetről, az ihletadó hatásokról vagy a vibráló tehetségről szólna a diskurzus, egymás froclizása folyik, bántó szándék nélkül, élvezettel. Legalábbis ezt játsszák a haverok, akik között azért egyszer sem kérdéses, ki tartozik nagyobb hálával a másiknak.
Fordította Stefanovics Péter. Kelly Kiadó, 2007, 300 oldal, 2580 Ft
