Zene

A három éve a gazdag kortársi reflexiók ígéretével induló Mahler-ünnep idén csak egyetlen művel emlékeztetett az alapító atyák koncepciójára, Vajda János "opera-novellájával". Utóbbi - bocsássuk előre - a megírás dátumát tekintve valóban kortárs mű, ám nyelvezete, stílusa, művészi magatartása letűnt idők hangzatait visszhangozta.

A pesti mozikban most futó szerb film, a Csapda rendezőjét filmje torontói premierjének napján, a kanadai fővárosban értük utol telefonon.

A Krétakör olykor nagyon segítőkész a kritikusokkal: több előadásukba a színházcsinálást, a színészi-színházi alkotást is beépítik, vagyis reflektálnak önmagukra, helyzetükre. A legújabb, a Pestiesti első közelítésben laza színházi szkeccs, közelebbről nézve azonban tudósítás a társulatot foglalkoztató gondokról.

Látszólag három, egymástól eltérő, különböző stílusú művész munkái láthatóak a Volksbank budapesti központi épületének galériájában. Ami közös bennük, hogy nők, de mielőtt a nőművészet ingoványos terepére merészkednénk, le kell szögeznünk, hogy a három alkotó - Moizer Zsuzsa, Paál Zsuzsanna és Tamás Claudia - művészetére nem jellemző a nemzetközi művészet korábbi emancipációs, mozgalmi jellegű feminista állásfoglalása, illetve a mostani, a nemek közötti hatalmi, politikai erőviszonyokat és a nemi szerepekkel kapcsolatos sztereotípiákat megkérdőjelező/romboló posztfeminista alkotói módszer.

Nyolc kis kritika

Ugyan a Rilo Kiley nevéről alighanem csupán maroknyi ember asszociál bármire is idehaza, az 1998-ban alakult Los Angeles-i zenekar zenéjét valójában mégis többen ismerhetik ebben az országban, mint szinte bármely más kortárs, a fősodor felé evező, de még távolról sem abban ringatózó amerikai alternatív bandáét.

Képzeljék el azt a zenét, ami úgy születik, hogy a Motörhead három tagja elfogyaszt egy kisebb birkanyájnak hétvégére elegendő füvet, és egy kétórás koncert után nekiáll jammelni.

A Digitalism elektroduót három éve hozta tető alá két hamburgi illetőségű fiatalember: a Palermo Disko Machine néven is alkotó Jens Moelle és a török származású Ismail Tüfekci. Hamarosan kiadót is találtak maguknak, érdeklődésüknek megfelelően persze franciát: lemezeiket a jónevű Kitsune kiadónál publikálják, mely amúgy az új, speciálisan francia elektrohangzás egyik zászlóshajója.

Bécsben járunk, a tízek uniós csatlakozása előtti héten. Ezt azért fontos tudatni, mert én például sokáig abban a hitben meredtem a vászonra, hogy valami fatális tévedésből kifolyólag a múltkor tárgyalt Valami boldogságra (Köpök a saratokra!, Magyar Narancs, 2007. augusztus 23. - ts) ültem be megint.

Frank le sem tagadhatná (nem is tagadja), hogy foglalkozását tekintve íróember, és csak evés közben jött neki az étvágy, forgatókönyvírás közben a rendezni akarás.

A "lányregény" minősítéssel a tettesek nyilván tőrt forgatnak egy komoly szándékú szerző szívében, és az olvasókra nézve sem túl hízelgő, ennek ellenére amióta csak a regény divatban van, a "lány megtalálja az igazit" témájú történetekből mindig is bő kínálat állt a széles olvasótábor rendelkezésére.

A szentendrei Kis Magyar Performance és Nehézzenei Fesztivál sorozatához kapcsolódik az a kicsi, szubjektív, mégis nagyon erős válogatás, amelyet Antal István Juszuf - maga is gyakori performanszrésztvevő - rendezett.

Az idő vasfogának rettentő technikusa egy pillanatra engedékennyé vált: nagyvonalúan - miért is tette volna másként - egybefont három évtizedet, visszasimított repedéseket, begyógyított sebeket; életművet rekonstruált.

Alig ezer példányt nyomtattak belőle, így csak a nagyon gyorsak vagy szerencsések szerezhettek egy-egy példányt abból az angol nyelvű, A3-as formátumú, színes kiadványból, amelyet a szervezők az idei Velencei Biennále roma pavilonjában osztogattak (a kiállításról bővebben: Cigányúton, Magyar Narancs, 2007. június 14.).