Szintén takarító - Scott Frank: A kulcsfigura (film)

  • - köves -
  • 2007. szeptember 13.

Zene

Frank le sem tagadhatná (nem is tagadja), hogy foglalkozását tekintve íróember, és csak evés közben jött neki az étvágy, forgatókönyvírás közben a rendezni akarás.
Azt sem tagadhatja (nem is tagadja), hogy köze van - még jó, hisz ő írta - Steven Soderbergh filmjéhez, az Elmore Leonard könyvéből készült Mint a kámforhoz. Tulajdonképpen semmit sem tagad, és ezzel máris belopja magát a szívünkbe. Hol saját filmjének feledékeny hősét okosítja a történetírás alapszabályairól (mindig a végével kezdd - így a rendezői szócsőként funkcionáló vak szobatárs), hol az operatőre kezét vezeti úgy, hogy a Mint a kámfor piszkosfehér, téli képei kerüljenek a vászonra. Vonzalmát a történetüket önszájukkal elbeszélő hősökhöz ugyancsak nem titkolja; a saját hibájából leszázalékolt egykori sportcsillag, ha sokat nem is mond, de folyamatosan kibeszél a filmből: az elején többnyire a kilátástalan reggelekről, a vége felé inkább egy balul végződött bankrablás tanulságairól morfondírozik. De mit is tehetne az ember, ha reggel hollywoodi krimiben ébred, méghozzá télvíz idején, Kansas Cityben. Naná, bankot rabol, ami annál is kézenfekvőbb, hisz hősünk a banki hierarchia legalján, egy kisváros kisutcájának kisbankjában ügyel a felmosórongyra. Scott filmjében direkte minden kicsire van véve, a sztárok éppúgy, mint az alvilágban betöltött szerepük. Zsebtévé ez, kevés szereplős, kevés helyszínes mini-noir, melyben egyedül az ifjú Chris Pratt szenvedései súlyosak. Valójában a banki meló is (melybe néhány nem túl profi alvilági figura rángatja bele) csak arra szolgál, hogy "feldolgozásra kerülhessen" végre a régi trauma; egy végzetes, nyár esti autókázás. Ha valami felróható Franknek, akkor az, hogy nem hagyja veszni hősét, mert ugyan írt a történetbe egy rossz apát is, ő maga fogadatlan jó apaként terelgeti bajba jutott csemetéjét a vészkijárat felé. A lelkisegély-nyújtás nemes tett, de semmi keresnivalója egy bűntörténetben. Talán e szentimentális szál ellensúlyozására került a filmbe Chrisen kívül egy másik takarító is. A nemes egyszerűséggel csak Csontnak nevezett óriás Viktor, a takarító egyenes ági leszármazottja: egy szótlan kivégzőipari szakmunkás, aki miatt hál' istennek egy percig sem tudjuk igazán komolyan venni magunkat.

A Fórum Hungary bemutatója

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.