A szentendrei Kis Magyar Performance és Nehézzenei Fesztivál sorozatához kapcsolódik az a kicsi, szubjektív, mégis nagyon erős válogatás, amelyet Antal István Juszuf - maga is gyakori performanszrésztvevő - rendezett. Az előtérben és a négy apróbb teremben látható kiállítás címével ellentétben nem az elmúlt negyven év teljes bemutatására törekszik, nem vegytiszta kronologikus rendet követ, hanem több, egymást átható csomópont köré rendeződik. Kiemelt szerepet kapnak benne a konceptuális neoavantgárd művészek és a szentendrei Vajda Lajos Stúdióhoz kapcsolódó alkotók munkái.
A performansz olyan vizuális műfaj, melyet elméleti szempontból meg lehet ugyan különböztetni a happeningtől, a fluxustól, az akcióművészettől vagy a body arttól - de nem nagyon érdemes. Egyszerűbb úgy tekinteni a fogalomra, mint egy nagyméretű zsákra, amelybe mindezen művészeti formák beleférnek; bár tanulságos, hogy míg egyes szakírók a performanszművészet történetét a futurizmussal indítják, a magyar elméletírás elnyammog a helyes (performance vagy performansz) írásmód kérdésén. A magyar alkotók amúgy sem a külföldön épp divatos, a művészeti piac által preferált irányzatokhoz kötődtek, hanem egymástól elkülönült, egyéni munkákat készítettek, amelyekben persze itt-ott felismerhető például a bécsi akcionizmus vagy egyes művészek hatása. A kiállítás nyitó műve is, az első magyar happening (Az ebéd. In memoriam Batu kán - amelyet 1966-ban egy Hegyalja úti pincében rendezett meg Altorjay Gábor és Szentjóby Tamás Jankovics Miklós részvételével), miközben maga volt a véletlenből és a szinte kontrollálatlan elemekből összeálló, megismételhetetlen történés, felismerhető akcionista elemeket tartalmazott (hányás nejlonzacskóba, egyes tárgyak és a közönség bekenése fogkrémmel, gipsszel, festékkel, a szereplőként fellépők - köztük egy csirke - egymáshoz, illetve egyéb tárgyakhoz kötözése). A nem művészeti módszerekkel és nem művészeti keretek között végrehajtott, egyszeri eseményt művészetté a történések kontextuálása tette; az eseményre meghívókat küldtek szét, többek közt egy újságírót is meghívtak, jelen volt egy fotós, és készült egy 8 mm-es film is. (Az adott keretek határozzák meg, mi micsoda, ahogy ezt a happening egyik mestere, Allan Kaprow is megjegyezte; más egy éneklő tehén a hangversenyteremben, mint az istállóban - az előbbit a közönség csodálja, az utóbbit legfeljebb a gazda nézi betegnek.) A művészetté válás szándéka mellett épp oly fontos a kanonizáció is; 1993-ban a Holmiban bonyolódó "hímvesszőparipa-vita" (melyet Radnóti Sándor indított el Levágta-e saját farkát Rudolf Schwarzkogler? című írásával) éppen a vér-, húgy- és szarkenés, illetve egyéb minősített pszichopatológiás esetek esztétikai-művészeti megítélése kapcsán bontakozott ki. Magyarországon természetesen nem fajultak el ennyire az események, a performansz különösebb ellenállás nélkül befogadott része lett a "magas művészetnek". A legdurvább eszközöket is felhasználó, mégis a transzcendenciát kereső Hajas Tibor túlvilági gyakorlatai, egyszemélyes megváltáskísérletei vállalhatatlanok maradtak, s inkább klisékké váltak az epigonok kezében.
Hogy az elillanó pillanatok gyermekeit, a nevükben is az előadóművészethez kötődő performanszokat utólag megismerhessük, szükséges volt az események dokumentálása. Néhány eredeti, mert nem közönségnek szánt művön kívül (ilyen például Halász Károly land-art akciója) terveket, leírásokat, dokumentumfotókat, mappákat, filmeket, illetve tárgyakat láthatunk. Szerencsére nem relikviákat, például egy performansz során viselt csíkos zoknit (ennyi felesleges tőke nincs a magyar művészeti piacon), hanem a performanszok sokszor állandó tárgyi szereplőit: kályhaezüsttel lefújt bakancsot (Baji Miklós Zoltán), munkáskesztyűt sorsvonallal (Sugár János), hatalmas állatmancsot fakarmokkal (Szirtes János), 50 darab, fahasábokhoz kötözött játékfigurát (ef. Zámbó István), nemzeti dudát és nemzeti vattát (Szkárosi Endre). A felsorolásból is kitűnik, hogy a kis magyar performerekre leginkább a humor és a játékosság jellemző - kivétel talán ez alól az erőteljes színházi (leginkább díszlettervezői) elemeket alkalmazó El Kazovszkij Dzsan-panoptikum sorozata. Továbbá, hogy maga a rendező is sokkal komplexebb fogalomnak tekinti a performansz műfaját; így láthatjuk Pauer Gyula elpusztított Tüntetőtábla-erdőjének fotóját, a táblák szövegeit és a mű mementóként megmaradt egyetlen darabját, Erdély Miklós Demokratikus festményét és a fa-felhő-tank hármasából összeálló kép megfestését megelőző szavazásról készült filmet, meghallgathatjuk Ladik Katalin hangkölteményeit és Szkárosi Endre totális költészeti koncertszínházának felvételeit, vagy elolvashatjuk Dr. Máriás Szorít a cipőm című versét. Még a Holdrajz-pingvin nemrégiben elhunyt megszemélyesítőjének, Bada Dada Tibornak állított emléksarok is egy egyszerre síró és röhögő, totális performer képét állítja elénk. A kis magyar performansz története még nem ért véget: bárki felléphet a kiállítás kicsiny pódiumán - akár még több nemzeti vattát követelve.
Szentendrei Képtár, Szentendre, Fő tér 2-5., nyitva szeptember 23-ig
