A három éve a gazdag kortársi reflexiók ígéretével induló Mahler-ünnep idén csak egyetlen művel emlékeztetett az alapító atyák koncepciójára, Vajda János "opera-novellájával". Utóbbi - bocsássuk előre - a megírás dátumát tekintve valóban kortárs mű, ám nyelvezete, stílusa, művészi magatartása letűnt idők hangzatait visszhangozta.
A kortársi reflexiókat egy másik porondról is hiányoltuk. Ezúttal nem volt szellemtörténészi találkozó, nem konferenciázott az irodalmár, a történész és a zenetudós. Hogy a kortárs zene lesoványítása és a Mahler-meeting elmaradása a megelőző évek eredményének (eredménytelenségének?) egyenes következménye volna, nem tudom. Miként azt sem, hogy kizárólag a beszűkülő lehetőségek rovására kellene-e írni, hogy szemrevételezésre Fülöp Péter hanglemezgyűjteményét (helyesebben bakelitlemezeinek címoldalát) szánták. A látogatók jobban jártak volna például egy "Mahler a bélyegen" tematikájú anyaggal: bélyegnézegetés közben ugyanis nem merül fel, hogy de jó lenne belehallgatni. A nemzetközi élvonal szerencsére idén sem maradt képviselet nélkül, Thomas Hampson személyében a Mahler-interpretáció mai élharcosa adott olyan dalestet, amelyre évek múlva is emlékezni fogunk.
Sztrájkol a Halál
A hét legizgalmasabb bemutatója Viktor Ullmann Atlantisz császára, avagy a Halál nemet mond című kisoperája volt. A szerző - miként Mahler - csehországi, német ajkú zsidó családban született, a Mahler utáni nemzedék neveltje, ha tetszik: Mahler-unoka. Közép-európai zenei nyelvében (legalábbis amit most megszólaltatott művéből ki lehet hallani) ott visszhangzik a cseh hagyomány, Alban Berg érzelemmel telített modernizmusa, Kurt Weill fanyar songjainak érdes harmóniavilága és a koncentrációs táborban is mély hittel ápolt német tradíció. Ám e sokféleség csak színezi, csillámló részletekkel gazdagítja a nagy tehetségű szerző autonóm zenei világát. Az Atlantisz császára parabola a javából, a Halál itt nem arat, éppen hogy sztrájkol. A halálos sebet kapott katonáért, az agóniáját szenvedő betegért, az akasztott árulóért nem jön el, mindenki az öröklét terhét szenvedi. A helyzet tarthatatlan. A császár - aki zsarnokhoz illően korábban elsősorban a halál, s nem az élet ura volt - könyörgőre fogja, s a Halál egy feltétellel hajlandó a munkafelvételre: első áldozata legyen maga a császár. A mű a zsarnok erkölcsi megigazulásával és a Halál visszatértének áhítatos és örömteli ünneplésével ér véget. A hónapokig próbált művet a theresienstadti lágerzenekar és lágerszínház végül nem mutatta be, 1944 nyarán a szerzőpárost (a szövegíró Petr Kien volt) és az előadókat átszállították Auschwitzba. Szerintem abszurd az állítás, hogy a nácik esztétikai, kultúrpolitikai okok miatt (a darabban túl sok az áthallásÉ) az operát betiltották. Ullmann zeneszerzői kvalitásait számomra egyértelműen igazolta, hogy a parabolából egyenesen következő szatirikus, ironikus hangvétel mellett az emelkedett, patetikus, egy szerelmi kettősben pedig líraira váltó tónus egy pillanatra sem vált a paródia prédájává, Ullmann tökéletesen egyensúlyozott a kötélen, nem billent át egyik oldalra sem, parodistaként és (ezúttal elkoptathatatlannak tűnő nagy szó következik) humanista hitvallóként is végig hiteles maradt. Ebbéli benyomásunkat egészen biztosan az is erősítette, hogy a pálca helyett göcsörtös faággal vezénylő Fischer Iván remek munkát végzett, nem billentette ki az interpretációt valamelyik lehetséges irányba, ha valami, akkor ez tényleg kongeniális előadás volt. A rendezés (Lukáts Andor) és az énekesek zenei-színészi produkciója még csiszolásra vár, ám ha ez egy előre hozott premier volt, akkor nincs különösebb ok a fanyalgásra. Az opera-előadás a Mahler-ünneptől függetlenül tovább él, aki most lemaradt, az november legelején háromszor is pótolhat majd a Trafóban.
Parabolából indult ki Vajda János (Apokrif: Az öt kenyérről) is. A librettó alapjául szolgáló Karel Capek-novella "hőse" egy jeruzsálemi pék, aki szíve szerint Jézus követőjévé válna, ám a kenyérszaporítás csodáját pékként felháborodottan veszi tudomásul: miből fog ő megélni, ha Jézus 5000 embert lakat jól öt kenyérrel? El is határozza, ha Jézus esetleg Jeruzsálembe jön, akkor az utcán fogja követelni megfeszítését. A képlet porosan egyértelmű, s bizonyára van valami aktuális üzenete is, a zeneszerző szövegválasztását ezúttal tényleg ne firtassuk, hátha mi vagyunk érzéketlenek. A "monoopera" tenor szólamát Fekete Attila énekelte, s miként a rendező, ő sem igazán tudta, mit lehet kezdeni a pék figurájával. A zenével kapcsolatban a szakmaiság körül futható tiszteletkörökről ezúttal nyugodtan lemondhatunk, ugyanis beláthatatlan, hogy az operettes hangszerelés, a felütéstől felütésig tartó strófázás miféle esztétikai meggyőződést tükröz egy bibliai parafrázis vonatkozásában. Vajda darabja ugyanis olyannyira billen az egyik oldal irányába, hogy még nyújtózkodni sem képes a másik felé. (Fesztivál Színház, szeptember 12.)
Három koncerten játszotta a Fesztiválzenekar Mahler IV. szimfóniáját, a műsort Richard Strauss zenekari dalaival és Mahler Halotti ünnepével bővítették koncertméretűvé. A IV. szimfónia ugyanis azon ritka Mahler-darabok egyike, melyek önmagukban rövidek egy teljes estéhez. A Halotti ünnep eredetileg önálló kompozíciónak készült, később azonban a II. szimfónia nyitótételévé vált. A Mahler-filológiában és az adott mű filológiai státusát illető kérdésekben járatlan kritikus úgy hallotta, hogy Fischer ugyanazzal a kulccsal nyitja a szimfonikus költeményként realizált ősváltozatot, mint a majdani szimfónia nyitótételét. Az előbbit talán azzal a szándékkal játszatta most jóval nyersebben és töredezettebben, hogy igazolja az alkotói csiszolás eredményét. Ha ez volt a cél, akkor sikerült neki, mert a Halotti ünnepet pusztán zseniális hőzöngésnek hallottuk. A Strauss-dalokban Miah Persson svéd szoprán énekelt, meglepően esetleges németséggel. A hang viszont ezekben a pimasz zsánerdarabokban oly megejtő makulátlansággal és csendes fénnyel ragyogott fel, hogy vérmes reményeket kezdtünk táplálni a második részben várt IV. szimfónia előadásával kapcsolatban. Tulajdonképpen nem is csalódtunk, Persson úgy tekintett magára, mint egy zenekari tagra, aki szólót kapott egy szimfóniában. Hangját akusztikusan illesztette a többiek hangszeréhez, színészi feladatokra, előadóművészi önmegvalósításra nem vállalkozott. Ez a felfogás nem gondolkodtatott el azon, hogy miért egy dal lett a szimfónia fináléja.
Talán Persson visszahúzódó személyisége keltette azt a várakozást, mely a szimfónia első két tételével kapcsolatos csalódottságunkat táplálta. Ugyanis természetes, gondtalan muzsikálásra számítottunk, olyasféle klasszikus gördülékenységre, melyet Norringtontól hallottunk ugyanebben a szimfóniában (Helén és a molnárlány, Magyar Narancs, 2005. szeptember 29.). Fischer viszont a karaktereket a szélsőségek irányába tolta (persze korántsem biztos, hogy ezt Mahler szellemével szemben tette), de érzésünk szerint e szélsőséges fenomének megzabolázásához és akolba tereléséhez nem volt elég trükkje. A harmadik tételen viszont már nem hagyott fogást, így végül egy jó, de nem felejthetetlen előadás summázatával távoztunk. (Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, szeptember 13.)
Thomas Hampson két ráadás között bevallotta, hogy 15 éve itt él, a szomszédos Bécsben, és óriási botorság volt a részéről, hogy nem jött el Budapestre. A hangversenytermet pedig őszintén megdicsérte, a publikumot megtapsolta érte, az a békebeli attitűd motiválhatta, hogy lám-lám, az öntudatos, művelt polgárság milyen házat emelt magának. Műsorát Liszt-dalokkal indította. A szerző mindig is a meglepetések embere volt, nincs ez máshogy a 21. század elején sem, csak felhorkanni lehet, "te jó isten, mi minden járt ennek az embernek a fejében", és most az is kiderült, hogy Debussy, Bartók és Schönberg mellett ezentúl Mahlert is gyermekének kell tartanunk. Hampson hat dalt választott Liszttől, mindegyiknek helye volt egy Mahlernek szentelt koncerten. Az előadás zenei színvonala mellett a szerkesztés intelligenciája döbbentett meg, a zongorakísérő Wolfram Rieger pedig visszahúzódás közben is tündökölt. Hampson a koncert végére elhitette, hogy a magas regiszterben bizonytalanságot mímelő előadás, az óbégatástól sem visszarettenő karakterizálás, a helyenként feslésnek induló hang szándékos, tudatos előadói döntés eredménye, a kifejezés szolgálatába állított technika. Tanulság gyanánt elhangzott a IV. szimfónia fináléja (A mennyei élet), személyes, intenzív, erőteljes tolmácsolásban. Perssonhoz képest a nehezebb utat választotta, bizonyítva, hogy ez az út sem járhatatlan. A kiválasztottaknak. (Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, szeptember 16.)
