Itt lépett fel Johnny Clegg is, a Fehér Zulu, ahogy mondani volt szokás róla a nyolcvanas években. Az volt ugye neki a húzó idõszaka, mikor is iskolateremtõnek bizonyult az angolszász pop-rock és a dél-afrikai énekek-táncok kombinálása terén, ami egyszersmind a fajüldözéssel szembeni kiállásnak sem volt jelentéktelen.
Hogy ebben a mûfajban Clegg vitte a legtöbbre, azt nem mondanám, Paul Simon Graceland vagy Peter Gabriel Peter Gabriel címû albumának jóval több figyelem és vásárló jutott. Viszont alighanem az angol Clegg volt az, aki elsõként kattant rá arra a távoli világra, ahonnan azóta sem tágít, szóval keresztapaságból, hitelességbõl és konzekvenciából egyaránt jelest érdemel. Szépen megtanulta a zulu gitárstílust, és ne feledjük, azért neki is voltak felkapott korongjai: elõbb a Third World Child, aztán a Heat, Dust & Dreams, úgy tizenöt-húsz évvel ezelõtt, a Savuka nevû zenekarával.
Szóval bármiképp is, egy tiszteletre méltó pasas csapott a húrok közé Nyíregyházán. Ezek a húrok már nem igazán frissek, s talán poposabbak is a kósernál, de azért méltó profizmussal szóltak, megtámasztva két fekete énekhanggal, és ami Nyíregyházán a legfontosabb: boldogabbá tették a tornacsarnokot.
- m.l.t. -
Nyíregyháza, szeptember 6.
**** és fél
Laszlóczki Valentina: Az én kis Buddhám Nem szakember és nem szépíró (még csak nem is magyar anyanyelvû szerzõ) írta, hanem egy olyan édesanya, akinek nagyobbik fia, a húszéves Imi Down-szindrómás. Mivel e kromoszóma-rendellenességnek látható jegyei is vannak - mongoloid szemvágás, lapos orr, kicsi fülek, mély barázdák a tenyéren és a talpon -, az így született gyerekek elkülönülése-elkülönítése a "normálisak" világától az elsõ pillanattól kezdve "természetes". A kórházban szinte azonnal fölajánlották az apának: leveszik a terhet a család válláról, "hagyják ott" a gyereket állami gondozásra. ' ezt elutasította (de errõl csak hosszú évekkel késõbb mesélt a feleségének) - s kezdetét vette a család küzdelme azért, hogy Imi képes legyen a lehetõ legteljesebb életet élni. Ezekrõl az erõfeszítésekrõl szól a könyv. Imi fejlõdése nem állt meg tízéves korában - ahogyan azt tapasztalataik alapján az orvosok állították -, hanem érdeklõdõ maradt, változatlanul tanul újabb és újabb dolgokat, sportol és gyógynövény-termesztõi szakképesítést szerzett. S hogy mindehhez mi kellett? Elsõsorban édesanyjának olyan fokú odaadása, figyelme, amit egészséges gyerekek szülei (például e sorok írója) elképzelni is alig tudhatnak. S persze nem lankadó küzdeni tudás, ami nélkül a környezet nem pusztán közönyös, de nemegyszer ellenséges hozzáállását lehetetlen volna kezelni.
Imi fejlõdéstörténete a tárgyánál fogva lebilincselõ olvasmány - s ebben a kontextusban az elbeszélõ csapongása sem zavaró, olykori érzelmi kitörései (szeretetmegnyilvánulásai, felháborodása) pedig nem szimpla közhelyeknek, hanem lélektanilag hitelesnek hatnak; ráadásul e hitelességet az édesanya (vagy családtagjainak) egykor volt vagy manapság is meglévõ kételyeinek, félelmeinek a megjelenítése tovább erõsíti. Szenvedélyes és tárgyilagos megfigyeléseken alapuló szöveg - az elolvasására fordítandó két-két és fél órát mindenképpen megéri.
B. I.
Palatinus, 2007, 192 oldal, 2200 Ft
*****
Offenbach: Orfeusz az alvilágban - Szép Heléna - A gerolsteini nagyhercegnõ Képzelhetjük, milyen nagy zeneszerzõ volt a manapság csak felszínes operettistaként lebecsült mester, ha a szigorú és kényes Hanslick valóságos rajongással ír róla emlékirataiban. Nemcsak az elbûvölõ emberrõl esik sok szó ekkor, nemcsak a szellemes társalgóról és az operettjei ellenére a korántsem bohém vagy frivol, ellenben példás családapáról, hanem a melódia nagy bûvészérõl is. "Offenbach nem sokat tanult, de melódiái árama ellenállhatatlan áradt mindenkor. Dallamok, melyek manapság a legritkábban lelhetõk fel, egyszerûk, énekelhetõk, õseredetiek. Állítsunk egymás mellé húsz Offenbach-dallamot, mindegyik kizárólag a dominánsra és tonikára épül, és mégis mindegyik új és eltérõ a másiktól" - lelkendezik Hanslick.
Így van, és mindez (persze a szöveggel és a félelmetesen szatirikus színházi helyzetekkel együtt) ellenállhatatlanul szórakoztató.
A grenoble-i székhelyû, Marc Minkowski vezette Les Musiciens du Louvre nevû csapat elsõsorban káprázatos régizenés felvételeirõl híres. Ám Offenbach operettjeinek melódiáit is éppen azzal a tûzzel és elánnal adják elõ, mely, teszem azt, Rameau-interpretációjukat uralja. Minden hang pregnáns, csípõs, elegáns. És az énekesek! Nathalie Dessay, Patricia Petitbon vagy Felicity Lott persze nem szorul reklámra, de fantasztikus mindenki: a híres kánkán talán még sosem szólt ilyen ördögi hedonizmussal, mint ezen a leghíresebb Offenbach-operettek csúcspontjait tartalmazó lemezen. Énekeljük velük: Vive le vin!
- csont -
EMI Classics/Virgin, 2007, összidõ: 76:57
*****
Pokoljárás Félelem nélkül bevallhatjuk, hogy térségünk bizony nincs benne a világ nagy borzongatóinak élvonalában. A cinéma bis egyenesen a hetvenes évekig várakozott az elsõ emberi fej porba hullására, majd újabb huszonvalahány év kellett, mire a franciák eljutottak az amerikai típusú darabolásokig. Ám míg a jenkik újabban az európai földet locsolják mûvérrel (Hostel), azalatt vakmerõ ifjú mészárosok ruccannak át a tengerentúlra, hogy hangeffektekkel (Gothika) és régi klasszikusok újrájával (Sziklák szeme) reformálják meg a tetszhalott mûfajt. Az eurohorror kihalófélben lévõ olasz és spanyol képviselõi helyett életre keltek hát a frank ifjak. Ez is valami? A felhozatal nagy átlagát tekintve dagadhat a keblünk Antal Nimród miatt, aki közepesnek mondható dolgozatot rittyentett a vadvidéki setét éjszakában kóválygó városiak pont ezeregyedszerre láttatott kirándulásából.
Esetünkben az atyafiak bunkó gall tanyalakók, akik amerikai rokonaikkal ellentétben nem friss húsra, hanem ölelésre éhesek - csupán pszichikai instabilitásban azonosak dekára. A vígjátékba illõ alapidea végig ragaszkodik ahhoz a filmtörténeti tapasztalathoz, hogy az általában negatív figurákat alakító Laurent Lucas most szívjon. Érezze a saját bõrin, milyen az, ha egy kiskocsmányi retardált futóbolond rég nem látott szerettét véli felfedezni a biblikus volumenû kálvárián átesõ (a szerepre egyébiránt teljességgel alkalmatlan) városi énekesben. Ez bizonyos, rögzülten frankofil csoportoknak lehet kultfilmszagú, tágabban értékelve viszont felesleges pokoljárás. A nézõnek.
Balázs Áron
Forgalmazza az Odeon
*
Dexter Nehéz zavarba hozni egy sorozatfüggõt, egy vérbeli junkie ma már nem igazán lepõdik meg semmin: rezzenéstelen arccal nyugtázza, ha családi temetkezési vállalkozásról (Sírhant Mûvek), hibbant informatikusokról (IT Crowd - Kockafejek), önjelölt detektív tinilányról (Veronica Mars) vagy éppen szürreális vándorcirkuszról (Carnivale) készítenek tévészériákat. A 2006/07-es évad legnagyobb kritikai és közönségsikere azonban talán még egy sokat látott addiktot is lázba tud hozni.
A Dexter egy olyan sorozatgyilkosról szól, aki nappal igazságügyi vérnyomelemzõként dolgozik, éjszaka pedig sorozatgyilkosokat gyilkol. Felületes lenne annyival elintézni fõhõsünket, hogy tisztes bosszú- és igazságvágy hajtja, hiszen õ szereti is azt, amit csinál, s kéjes élvezettel végez minden áldozatával - a darabolás és a nyomok eltüntetése számára alkotó mûvészet. A helyszín Miami: a floridai homokos tengerpart és a pálmafák egészen valószerûtlen hátteret biztosítanak a kissé zakkant, de szerethetõ és "jólelkû" Dexter kettõs életéhez. A történet kiindulópontja egy szokatlan gyilkosság: az elsõ osztályú darabolós módszer és a teljesen "vértelenített" test lenyûgözi Dextert, aki az események és a gyilkosságok fokozódásával úgy érzi, mesterére és példaképére talált. A kiváló színészek (a fõszereplõt játszó Michael C. Hall már a Sírhant Mûvek meleg temetkezési vállalkozójaként is kivívta magának az elismerést, és most is igazolja, hogy az egyik legjobb karakterszínész, de a mostohaapát alakító James Remar is kiemelkedõ) mellett a bizarr kettõsségek teszik igazán eredetivé a sorozatot. Napfényes, látszólag vidám, de sötét titkokat õrzõ környezet; mosolygós, szórakozott harmincasnak mutatkozó, ám szociopata fõhõs; mûfajilag pedig noirba ágyazott ironikus horror. A Dexterre megéri idõt szakítani: kisebbfajta katarzis várható, ha majd összeállnak a kirakós darabjai. Nincs kétség: a legjobb "sorozatgyilkos-sorozat".
Hó Márton
Viasat 3, péntek esténként
*****
Ganyelin, Brötzmann A Vjacseszlav Ganyelin triója által elõadott egyetlen, legalább háromnegyed órás darab kortárs komolyzenei mûvekre emlékeztetett a végtelenbe szétfutó dallamával, olykor egészen a csend határán rezgõ, cintányér és egyéb zörgõ, kopogó, zizegõ ritmuskellékek által keltett zörejekkel, viszont erõteljesebb volt amazoknál, fõleg, amikor az energikus zongorista kikászálódott hangszerébõl, felhagyott a húrok maszszírozásával és a szintetizátoros effektgyártással, és fél kézzel nekiesett a széke mellett elhelyezett két dob valamelyikének. Csak a szaxofonos Petras Vysniauskas szorult a háttérbe kissé, mintha nem igazán talált volna helyet magának az egyre intenzívebben felhabzó, majd visszaszelídülõ hangözönben.
Még szerencse, hogy az elsõként fellépõ, amúgy egyre jobb, most azonban helyenként el-elerõtlenedõ Chakra Hacker fellazította az érzékeinket, tudhattuk ugyanis, hogy a lélekmosó program a harmadik részben centrifuga üzemmódra kapcsol. Mielõtt Peter Brötzmann közénk ereszkedett volna az európai free jazz párálló ormairól, alkalmunk nyílt megvizsgálni Michiyo Yagi citeraszerû hagyományos japán hangszerét, a kotót (úgy néz ki, mint egy hasra fordított, a fenekén felhúrozott játékladik, és a húrlábak tologatásával játék közben is módosítani lehet a hangolását). Kettõ is volt belõle, a mûvésznõ kezdetben dallamokat szólaltatott meg rajtuk, aztán keményebben nekik esett, nemcsak pengette, hanem bottal ütögette, dörzsölte-nyiszogtatta õket, miközben Brötzmann mester konokul gyûrte a vad futamokat a szaxofonjával. Az egészen kiváló Paal Nilssen-Love, a norvég dobos pedig olyan alkotó részletezettséggel követte le mindezt, hogy egy idõ után úgy érezhettük: ennek a zenének a hallgatása immár végleges életformánk, magába dolgozott minket, kár, hogy a befogadásához, követéséhez szükséges lelki energiakészletünk elkedvetlenítõen véges.
Nagy élmény volt.
- kyt -
Újbuda Jazzfesztivál, A38, szeptember 8.
*****
Márai Sándor: Négy évszak Átfogó, 1944-es kritikájában Örley István máig érvényesen elemezte az író pályáját, majdnem egészében hanyatlónak nevezve a Napnyugati õrjárat utáni korszakot. Ám a Négy évszaknak megkegyelmezett. Mai eszünkkel is érthetõ, hogy miért. Az eredetileg 1938-ban megjelent kötet apró prózaversszerû futamaiban, gyors kézzel felvázolt kis képeiben, üde felvillanásaiban nyoma sincs a kései Máraira jellemzõ túlírtságnak, amikor úgy érezzük, lyukat beszél a hasunkba; a rövidség az egyik legfõbb erény. A Vörösmarty címû szöveg mindössze ennyi: "Mintha Shakespeare füstölgõ fáklyákkal és vértõl rozsdás hadaival, megszállta volna éjszaka Magyarországot." Felejthetetlen az apró emlék az éjjel, holdfényben a játszótérre leszökõ és hintázó szállodai szakácsokról. Félelmetesen hitelesnek hangzik a Krúdyról felvillanó emlék a London kávéházban, ahol az író "körömollót kért a klozettes asszonytól, s komolyan és aggályosan nyesegette halványkrém színûre mosott selyeminge kézelõjének feslett rojtjait." De amikor szentenciákat gyárt, már lesütött szemmel olvassuk: "Úgy észlelni a világot, mintha már egyszer láttad volna, s úgy beszélni róla, mintha elõtted soha senki nem látta volna még." A huszadik, negyvenedik apró impressziót olvasva elkap valami rosszkedv, és arra gondolunk, hogy Márai mégis becsapott valahol, hiszen a rövidség rokonszenves eszméjét is csak nagy adagban, egy vastag könyvben tálalja fel. És ki vágyik elfogyasztani, teszem azt, kétszázötven mégoly apró szendvicskét?!
- Banza -
Helikon Kiadó, 2007, 275 oldal, 3290 Ft
*** és fél
A Szépség és a szõr Nincsenek könnyû helyzetben a kölcsönzõk, akiknek ezt a címet kell a tékáskisasszony fülébe súgniuk, mikor Nicole Kidman új filmjét (eredetileg: Fur - An Imaginary Portrait of Diane Arbus) szeretnék hazavinni. De nem hozta könnyû helyzetbe Steven Shainberg sem azokat, akik szerették elõzõ filmjét, a seggrepacsizós Titkárnõt, mely a lehetõ legmûködõképesebb párkapcsolati fajtáról, egy szadista-mazochista románcról tudósított. Shainberg hasonlóképpen nehezen vállalható vonzalmak köré építette ezen filmjét is, csakhogy most minden pacsinak külön súlyt ad, hogy Diane Arbust, a hírneves fotográfust tette meg története fõszereplõjéül. A testi-lelki deformitásokat elõszeretettel dokumentáló fotós mûvészi ébredését követhetjük nyomon, történetünk azonban csak felerészt életrajzi: a másik fele puszta hozzáköltés, az Arbus-képek ihlette rendezõi képzelet (elõre bejelentett) játéka. A háziasszonyi-asszisztensi szerepet és a kisestélyiket szûknek érzõ Diane-t a felsõ szomszéd szabadítja fel mûvészileg, aki veleszületett betegsége folytán kiköpött mása Jean Marais szörnyetegének a híres Cocteau-filmbõl. Kár, hogy a sok fõhajtás és költõi képzelgés közepette elvész a film: a Fur szinte az élvezhetetlenségig artisztikus darab, tele diákfilmesen túlzó ambíciókkal. Arbus szerepében Nicole Kidman nem talált ki új ajakbiggyesztést a karakterhez, viszont a régiek jól mûködnek, s ha a Filmakadémia következetes, ezért az alakításáért ugyanúgy jár az Oscar, mint Az órák Virginia Woolfjáért. Csakhogy idén sok a biggyesztõ; nagy verseny lesz.
- köves -
Fórum Home Entertainment
***
