Az orgonáról a legtöbb zenehallgatónak a barokk kor, közelebbről Bach jut eszébe. Holott a hangszer irodalma igen sokszínű, korántsem csupán Johann Sebastian művészetével egyenlő. Teleki Miklós új lemezének erénye, hogy egyrészt népszerű darabok segítségével igyekszik közel hozni a hallgatóhoz az orgonarepertoárt, másrészt a CD-n hallható válogatás stilárisan igen sokszínű: a kompozíciók hangvétele és hangzásvilága sok mindent felvillant az orgona gazdag lehetőségeiből.
Bachhal kezdünk (D-dúr prelúdium és fúga, BWV 532), de aztán kiderül, hogy Mendelssohn (B-dúr szonáta, op. 65, No. 4) és Schumann (B-A-C-H fúga, op. 60, No. 2) is egyéni színekkel gazdagította a hangszer irodalmát, bár az is nyilvánvalóvá válik mindkét alkotásból, hogy e szerzők orgonakomponistaként nem tudnak és nem is akarnak szabadulni a legnagyobb előd bűvköréből. Kettejük közül ez Mendelssohnnak sikerül inkább, szonátája romantikusabb hangokat is megütő két belső tételében.
César Franck (Prelűd, fúga és variáció, h-moll, op. 18) és Charles-Marie Widor (az f-moll orgonaszimfónia két tétele, op. 42, No. 1) jelenléte azért fontos, mert ebben a tömör antológiában a német orgonarepertoár mellett a másik rendkívüli fontosságú iskolára: a francia orgonazene és a nagy francia orgonisták hagyományára is felhívja a figyelmet. Teleki Miklós a dunakeszi Szent Mihály-templom szép hangú hangszerén stílusos regisztrációval, a művek szellemét méltón megidézve játszik, a polifon szólamszövet ritmizálása azonban keze alatt nem mindig elég egzakt, s ez olykor kásás összhatást eredményez.
Hungaroton, 2018
