Van egy jelenet, ami az ilyen királyos filmekből nem hiányozhat. A követ megérkezik. Ha kimaradna, akkor egy titkos bizottság nem engedné ki az opust még a vágószobából sem. Azon művészek, kiknek fontos kifelé is a(z alkotói) szabadság, már a főcím előtt letudják - arra, hogy aztán miért fordul elő a jelenet még ötször, már jóval nehezebb magyarázatot találni. Csizmatalpak döngnek a palota kövén, végtelen folyosókon rohannak végig harcias férfiak. Megvan vagy fél tucat, középen az a töpszli a követ. Mennek vagy kétszázzal, köpenyük suhog, lebbennek nehéz függönyök, tárulnak vaskos ajtók, az udvari népség félrehúzódik, s kicsit tán csitul is, szemük lesütik, de fejük mintha tengelyen fordulna. A követ a trón elé ér. Akkor a majom beleugrik a vízbe... Ha nézőpontot váltunk, semmi jóra ne számíts: az érkező mond majd valamit, s a hatást leolvashatjuk a király arcáról. Nincs az a király...
Ez a mi királyunk, VIII. Henrik meglehetősen járatos a film és a televízió oly izgalmas, tarka világában. Kis túlzással azt is mondhatnánk, egyidős a filmmel. Korábbi fellépéseinek felületes taglalása elengedhetetlen, hisz vannak sokan mások is, akik benn laknak a tévében, filmgyárban, s nem is mind király. Ilyenkor tehát mindig az a kérdés, hogy mi újat, neves elődeitől elütőt látunk.
Itt rögtön szembeötlő, Henrik (Jonathan Rhys Meyers) ebben a négy évfolyamosra (egyenként 10, közel egyórás rész) tervezett (kettő van kész) sorozatban izzó tekintetű karcsú macsó, szemben a korábbi királyok Holbeintől örökölt dús testületével. Az ördög tudja, minden ilyen brutális szakítás a rögződésekkel eleve szimpatikus, de ne felejtsük el, hogy mennyire jó volt a büszkén holbeini fellépésű Charles Laugthon Korda Sándor és Bíró Lajos VIII. Henrik magánélete c. filmjében (1933). De éppenséggel Robert Show ez irányú teljesítményére sem lehet panasz Fred Zinnemann későbbi remeklésében (Egy ember az örökkévalóságnak; 1966). Ám ha belemerülünk a keresgélésbe, hamar ráakadunk a BBC 1979-es sorozatára (ment itthon is), melyben a máshol Macbethként is kitűnő John Stride távolról sem folyik le a trónusáról (viszont kétségkívül kerek képű kicsit).
Ettől még épp lehet eredetinek mondani kockahasú VIII. Henrikünket, de nem ez a fontos, hanem a szándék. Hiszen minden e tárgyú mű legkönnyebben a rögződésekhez viszonyítva határozható meg. Elsősorban is a hat feleséghez - amolyan szórakoztatóipari Guinness-rekord, Kék Szakáll például jóval alulreprezentáltabb a világot jelentő tévésorozatokban. Viszont e számadat épp adat volta miatt kikezdhetetlen, nélküle a ránk maradt "tényvilág" menten bedőlne. Én persze bírnám, VIII. Henrik négy felesége... vagy még kevesebb (minimalista színházak, gondoljátok meg). Ám nem létszámuk, hanem előfordulásuk számossága az, ami miatt az asszonyok nézettségi szempontból problematikusak. Sok mű szólt már róluk. Mi lenne, ha férfiakat keresnénk Henrik mellé. Mielőtt azonban megijednénk, hogy hogyan is hangzana mondjuk a VIII. Henrik hat fiúja cím, értelmezzük a mű szempontjából a társ fogalmát. (A homoszexualitás korunk szabványa szerint van jelen a műben, egyszerre feltűnően és szemérmesen - rémes kevercs.) Dramaturgiai alaphelyzetben minden hős mellé (pontosabban szemben vele) kell egy hasonló(an grandiózus) formátum. Majd pont a csajok! Dehogy: kevés magától könnyebben visszájára forduló dolog van a világon a politikai korrektségnél.
Mije volt tehát még sok Henrikünknek, ami nem nő? Kancellárja, emlékezzenek csak a Zinnemann-filmre, az például kifejezetten Morus Tamásról szólt. A Tudorok első évfolyama pedig legalább annyira vagy kicsit jobban is a jó Wolseyról, mint Henrikről, Aragóniai Katalinról vagy éppen Boleyn Annáról (a vele kötendő frigy küszöbéig jutunk).
A népszerű történelmi ismeretterjesztés világra szóló eredményei biztosítják az alkotóknak, hogy haladhassanak e megkezdett úton, a következő évfolyam Morust lökje egy lépcsőfokkal feljebb, s Cromwell Tamásnak is szép jövőt jósolunk. Henrik találkozik a nagy, régi vágású kombinátorral (Wolsey), találkozik az elvek sziklaszilárd emberével (Morus) és a későbbi korok fiával, a gátlástalan karrieristával (Cromwell) - pontosabban összefut velük, miközben kergeti a csajokat vagy viszont. A fiatal király esete a múlttal (Wolsey végtére is a kedves papa tettestársaként kezdte gyűrni az ipart, bár erre nem tér ki a sorozat). A királyságát, a helyét talán már valamennyire ésszel felérő hatalmasság, az új egyház feje, aki tényleg "mindent" megtehet, szembesül egy nála is hatalmasabb erővel, a hittel. Morus megingathatatlan hite ellen a "hit védelmezője" - olyan, mint amikor a pilóta egy ufóval találkozik. Persze, Morus Tamás innen (a tévé elől) nézve nem is nagyon tűnhet másnak, mint azonosíthatatlan tárgynak. Nem így Cromwell, ő épp az ellenkezője, ismerjük a szeme legkisebb villanását is, minden mozdulatát, ő a mi barátunk, korunk fia. Lehetne a mű fő kérdése, hogy miért végzik mégis ugyanúgy. De ezekben a "történelmi" filmekben az a jó, hogy nem érdemes számon kérni rajtuk a történelmet, tán még akkor sem, ha a History Channelen adják: Wolsey halálát például a fent vázolt ügymenethez igazították (na ja, a tudomány sem biztos a dolgában). Ellenben e téren nincs szó kockahasról, Wolsey, Morus és Cromwell az első filmkockák óta megkerülhetetlen protagonista - jelen széria legnagyobb neve a Wolseyt adó Sam Neil, de korábban is egy Orson Welles (Zinnemann-nál) vagy éppenséggel David Suchet hozta (a Granada Television 2003-as kétrészű verziójában); Morus "saját filmet" kapott, Kordáék pedig Cromwellt preferálták.
Tehát a múlt, az űr és a jövendő..., e sorozat Henriket szánja az örökkévalóságnak (első képernyős találkozása Morusszal szép Zinnemann-idézet). Teszi mindezt színesen, lendületesen, drága pénzből lélegzetelállítón kivitelezve, ám kicsit sokat bízva a premier plánokra, az arcokra írt dramaturgiára, a király képére, amikor befut a követ (ebben oly mai, a szájrángatásban). Élvezetes, de közel sem mutat annyit, mint amenynyit vállal.
Televízióban az HBO az első-második év fordulójánál jár; DVD-n az első évfolyamot forgalmazza a Fórum Home Entertainment
