Négy CD-n, a Londoni Filharmonikusok előadásában, David Parry vezényletével 2009-es felvételek jelentek most meg újra, főleg azokat megcélozva, akik szívesen letudják a klasszikusok megismerését egy jó válogatással, amelyben valaki más kimazsolázta számukra, mit szeressenek.
Az előadások igényesek, ám ezek nem a legjelentősebb, hanem a legnépszerűbb művek, ráadásul nem teljes kompozíciók, hanem részletek: egy-egy tétel vagy még kevesebb, Beethoven 9. szimfóniájának Örömódájából például mindössze két és fél perc. A szemlélet kommersz, a válogatás szempontjai kétesek. Alapművek tömege hiányzik, hallunk viszont Elgart, Holstot, Myerst – utóbbitól filmzenét.
Van itt ugyan Bach, Vivaldi, Händel, Mozart, Beethoven és persze Chopin, Grieg, Bizet, Csajkovszkij, Satie, Orff, Barber is – de milyen válogatás az „a legnagyobb zenékből”, amelyben nincs egy árva tétel Haydn, Schubert, Schumann, Bruckner, Muszorgszkij, Puccini, Schönberg, Ravel, Stravinsky, Liszt, Bartók vagy Kodály művei közül? Az egyoldalúságot erősíti, hogy a válogatás zenekarcentrikus: bár hallunk a szimfonikus zenén kívül oratórium- és operarészleteket is, hiányzik a hangszeres és vokális kamarazene, és a mutatóba kiválasztott pár szóló zongoramű mindegyikét a középszerű Finghin Collins játssza, kellemesen, de érdektelenül.
Művelődésszociológiai szempontból világos, hogy mi e kiadványok haszna. Bibliai fogalommal: az „emberhalászat”. Valahogy el kell kezdeni a klasszikus zenével való ismerkedést, és sokaknak egy ilyen antológia a „belépőjegyük”.
Warner Classics, 2019
