Ritkán fordul elő, hogy egy nagy zeneszerző pályafutása egy pontján úgy dönt, felhagy a komponálással. Mégis megesett ilyesmi: Johannes Brahms határozott úgy 1890-ben, 57 (!) évesen, hogy mivel már „öreg”, és mindent megírt, amit megírhatott, leteszi a lantot. A sors másképp akarta: a zeneszerző 1891 márciusában, Meiningenben találkozott a hercegi zenekar klarinétfenoménjával, Richard Mühlfelddel, aki új művek írására ösztönözte. Ráadásul a két klarinétszonáta, a klarinéttrió és a klarinétötös mellett Brahms más műfajú újdonságokat is befejezett, egyebek közt a Négy komoly éneket és a kései zongoraművek áradatát.
A két klarinétszonáta (Op. 120 No. 1 & 2 – f-moll, Esz-dúr) brácsa–zongora változatban is ismert. Izgalmasan viszonyul egymáshoz a kétféle műalak: megváltozik a zene karaktere és mondanivalója, mert míg a klarinétverzió világos színei a kései stílus alkonyi derűjét segítik felszínre, addig a brácsaváltozat a hangszer nazális, sötét tónusa révén a rezignáció és a melankólia legalább olyan hitelesen brahmsi költészetét hangsúlyozza.
Bársony Péter és Frankl Péter felvételt készített a két műből, kiegészítve a szonáták párosát a Brácsadalokkal (Op. 91), amelyek alt szólamát Komlósi Ildikó énekli. A lemez a legtisztább, legnemesebb kamarazene: érzékeny és árnyalt muzsikálás. Bársony pontos, intelligens, részletező, Komlósi egy fokkal halványabb, a felvételek idején, 2016 decemberében még „csak” 81 éves Frankl frissessége, valamint a játékából sugárzó életkedv és színgazdagság pedig az éltető művészet csodája.
Hungaroton, 2018
